Itthonról hazafelé autózva – egy erdélyinek ez cseppet sem ellentmondásos – akkor dobban meg először a szívem, amikor megállunk egy gyors frissítőre a szovátai benzinkúton. A dimbes-dombos vidék minden évszakban éles koraesti levegője visszahozza a gondtalan nyaralások, nagy kirándulások szépségét, az autóstopok izgalmát, és a harsány zöld növénytakaró alatt rejtőzködő só ízének emlékét a számban.

„Ily roppant tömegben a természetnek ezen nélkülözhetlen adománya sehol se mutatkozik, annyi itt a használatlanul heverő kincs, hogy egész Európa szükségleteit lehetne azzal fedezni, ha elzártságunk és olcsó közlekedésnek hiánya miatt azt használatlanul nem kellene hevertetni…” A fenti sorok a székely Sóvidékről Orbán Balázstól származnak, és A Székelyföld leírása című ismeretterjesztő művében jelentek meg először a 19. század második felében. És való igaz: csak a parajdi hegy, népies nevén Sóháttya gyomrában több mint hárommilliárd tonna só rejtőzik. Ám az ország úthálózatának fejletlensége miatt a Sóvidék a mai napig viszonylagos elszigeteltségben tölti napjait. Még a nyári hétvégéken sem jellemző a környékre a tömeg, az őszi-téli hónapokban pedig kifejezetten csendes. Pedig mennyit tudnak adni ezek a dombok, hegyek, völgyek bármelyik évszakban! Mennyi csendet, nyugalmat, természetben eltöltött meghitt percet, fenséges fogásokat, barátságos beszélgetéseket, amelyek mellett a benti fürdőzések – merthogy már erre is van lehetőség – tényleg csak kellemes ráadásként jöhetnek szóba.