Először azt vettem észre, a lányunk szakadatlanul takarít. Bármi törlőronggyá tud változni, vécépucolásra tökéletes az alkalmi ingem, a csinos csipke melltartó, a lényeg, hogy lehessen vele anya körkörös mozdulatait imitálni. És vajon mióta kényszeres? Miért kell mindent kilincsre zárni, a fiókot ütközésig betolni, a mosógép adagolóját rikoltozva visszanyomni a helyére, a mikró lengő ajtaját visszakézből bevágni, apa zsebébe visszatömködni a kikandikáló papír zsebkendőt. Miért csinálja ezt? Mindig zsörtölődött a rumliért, vagy csak az utóbbi időben fedd meg, ha úgy érzi, kupleráj van a lakásban? A rendetlenségérzékelője ráadásul vérlázítóan szubjektív, mert a kacsahús, a párolt káposzta – vagy bármi az ebédmenüből – zavartalanul szunyókálhat a szőnyegen. A szanaszét heverő tárgyak, a mesekönyv, fakocka, mackó, baba, motor, roller, lufi, labda vagy gyurmadarab nem része a rendetlenségnek, sőt, azok lakályossá teszik a különben parányit rideg lakást.