A Magyar Szent István-renddel és a Nemzet Művésze címmel kitüntetett, Kossuth-díjas opera-énekesnő hét felejthetetlen napjáról mesél.
1. 1943. június 18. Születésnap
Budapesten, Ferencvárosban születtem. Két idősebb testvérem még csecsemőkorában meghalt. A háború okozta nehézségek ellenére szüleim még egy gyereket vállaltak. Így utólag nyugodt szívvel megjegyezhetem, áldozatuk nem volt hiábavaló. Arról nem beszélve, hogy édesanyám születésemkor húsz aranykoronát kapott, mivel Horthy Miklós születésnapja is június 18-ára esett.
2. 1963. július 7. Megismerkedem Zoltánnal
Elsőéves zeneakadémiai növendék voltam, amikor egy ifjúsági együttessel vendégszerepeltünk vidéken. Éjfélre értem haza. Otthon csöndben lefeküdtem, de egyre jobban fájt a fejem meg a gyomrom. Lementem az éjszakai ügyeletre a Rigó utcába. Csöngettem, erre egy morgó hang kérdezte: minek csöngettem, nem látom, hogy nyitva van az ajtó? Egy szőrös láb megmozdult, és elindult felém. Másnap reggel Zoltán (dr. Marton Zoltán – a szerk.) hangjára ébredtem. Átjött hozzánk, hogy érdeklődjön a hogylétem felől. Aztán szerdán délután öt órakor a Kati presszóban találkoztunk. Ez már 58 éve volt.