Anyák és lányok tegnap, tegnapelőtt – és ma

Egyszer láttam anyámat egy addig teljességgel ismeretlen pózban. Kiteregetett holmikat szedett le az udvaron a drótról, és nem volt mibe tennie, hát szépen a vállára terítette, ami fért, a többit meg egyszerűen a feje tetejére tornyozta. Aztán merev nyakkal, óvatos léptekkel bement a házba, és az asztal fölött bólintott. Ott aztán szépen összehajtogatott mindent. Na, ez a tornyozás meglepett, nagyon tetszett, ezt átörökítettem. Azt is, hogy reggel nem öltözött fel mindjárt, pongyolába bújt. Én fürdőköpenybe szoktam, de még ma is vágyom egy puha, zárt mandzsettájú, testhez simuló békebeli pongyolára. Az élére hajtogatott, levendulaillatú ágyneműk nálam is itt vannak, na jó, nem állnak olyan katonásan, mint anyu szekrényében álltak. Viszont vele ellentétben nem tudok kidobni. Hiába keresem, kidobhatta az üveglapra fényképezett ősrégi fotókat, nem találom a régi íróasztal kincseit, rövid idő alatt megszabadult mindentől, amit fölöslegesnek vélt. Én megőrzök mindent – ez a minden mára el is borított. Nem tudtam megfejteni, de valami miatt nem tudott kérni és nehezen tudott elfogadni – ezzel én másképp vagyok. Sokáig nehezteltem anyámra, amikor már felnőttként meg akartam vele beszélni valami kényes családi dolgot, és a második mondat után azt mondta: fiam, ez nem tartozik rám. Mondom, sokáig nehezteltem. Mostanában jöttem rá, mennyire igaza volt. Fájó félreértésektől óvta meg magát és engem is. Mert ezek a félreértések nélküle is szépen elenyésztek.