Három nővel ülök egy asztalnál, Hadas Krisztával, akit egy ország ismer, édesanyjával, Hadas Júliával és lányával, Kakuk Sárával. Mire ez a cikk megjelenik, Kriszta már nagymama lesz, ugyanis akkorra megszületik Róza, a család legújabb női tagja.

Kriszta mindig elmondja, ha a családjáról kérdezik, hogy a nagymamája hat nyelven beszélt. Milyen volt a család egyébként?
Hadas Júlia: Igazi értelmiségi, polgári család volt a miénk, főképp jogászokkal, orvosokkal. Édesanyám egy külkereskedelmi vállalatnál dolgozott a háború után, négy nyelvből volt nyelvvizsgája, a többit meg csak úgy megtanulta, mert járta a világot, és ráragadt. Végigélte a háborút zsidóként, bujkálva, menekülve, éppúgy, ahogy apám is. Apám mérnök volt, textilgépész, az egyik legjobb az országban. De a származása miatt, és mert nem lépett be a pártba, sokáig mellőzték. 56 után börtönben is ült, mert a munkástanács elnöke volt. Meghurcolták emiatt, még a hatvanas években is minden vasárnap jelentkeznie kellett a rendőrőrsön.

Gyerekként éreztél ebből valamit?
Hadas Júlia: Hogyne! Főmérnöknek nem vehették vissza, de egy idő után más beosztásban folytathatta a munkát, mert pontosan tudták, mit ér szakmailag. De ahhoz, hogy el tudjon tartani minket, elkezdett újítani. Gépeket tervezett otthon a konyhaasztalon, pauszpapíron. Hétvégéken pedig munkásruhát öltött, és elment egy szövetkezetbe dolgozni, ezért nagyon keveset láttam.

Édesanyád hogyan viselte ezt?
Hadas Júlia: Ritka szép házasság volt az övék. Az, hogy apámat kicsit előbb engedték ki a börtönből, neki volt köszönhető, mert fűhöz-fához elment, hogy elintézze.

Milyen ember volt?
Hadas Júlia: Kőkemény. Sokkal inkább, mint én. Nála a szeretet az okításban, a folyamatos szellemi foglalkozásban merült ki, egyáltalán nem volt ölelős, puszilós fajta. Kemény volt, de ridegnek nem nevezném. Soha nem merült fel, hogy ne szeretne, csak máshogy mutatta ki. 

Hadas Kriszta: Hetvenévesen például kijelentette, hogy akkor ő most gyorsan megtanul spanyolul, hogy Sárival tudjon spanyolt gyakorolni. Nem az a típusú nagymama volt, akihez oda lehetett bújni, ha sírdogáltam.

Hadas Júlia: Én is az apámhoz fordultam a bajaimmal, mert ő csupa szív ember volt, ugyanakkor okos és művelt.

Modern nőnek képzelem, nem hagyományos nagymamának.
Hadas Kriszta: Valóban nem volt az a kötögetős típus. Akkor kezdett el foglalkozni a gyerekkel, amikor úgy vélte, már elég értelmes a beszélgetéshez. De abban a pillanatban, ahogy már lehetett tanítani, magához ragadta a kezdeményezést. Mindent megtanult, főzni, végül még kötni is, mert a kor elvárása alapján egy nőnek ezeket tudnia kellett, de a mi családunkban soha nem voltak leosztva a férfi-női szerepek. Mindenki csinálhatott mindent. A nők nem azért főztek, mert ezt kívánták tőlük a férfiak, mert nem volt olyan elvárás a családban, hogy te férfi vagy, te keresed a pénzt, szerelsz és becsavarod a villanykörtét, te pedig nő vagy, akkor te meg főzöl. Emberek voltak, mind képzettek, a nők ugyanúgy, mint a férfiak.

Vagyis a tudás számított a legfontosabb értéknek? 
Kakuk Sára: Mindenki azt hallgatta, én is, hogy ha nem tanulsz, nem lesz belőled senki.

Hadas Júlia: Szerintem mi azt képviseltük, mindegy, mi akarsz lenni, de abban legyél nagyon jó.

Hadas Kriszta: Ezt nem egészen így éltem meg, mert elvárás volt az, hogy olyan munkánk legyen, meg olyan szakmánk, amit fontosnak gondoltok.

Nem azért lehetett ez így, mert a tudás volt a család túlélésének záloga?
Hadas Júlia: Abszolút.

De lehettek ennek a tudásközpontú kívánalomnak nehézségei.
Hadas Kriszta: Egyedüli gyerek voltam, anyám is, így mindenki ránk figyelt. Gyakran éreztem magam genetikailag hibásnak, ha nem teljesítettem valamiben kimagaslóan. Sára neveléséből már próbáltam kihagyni ezt a hatalmas teljesítményelvárást, mert a saját káromon már megtanultam, mekkora teher lehet. De én is csak negyvenévesen jöttem rá, hol a helye a munkának az életemben. Idővel ráébredtem, hogy akik igazán hiányolni fognak az életben, azok nem a nézők vagy a riportalanyaim. Mert lehet mondani, hogy hú, micsoda riportokat csinálok, de azok elszállnak az éterbe a generációmmal együtt. Anyámnál az egyik szobában áll az ősök fala, ott ki vannak téve az őseim száz évre visszamenőleg. Rám is csak így fognak emlékezni. Ezért fontos, hogy ne vegyük el az időt a gyerekeinktől.

Sára, hogyan, miből érezted, hogy erős elvárásokat támasztanak feléd?
Kakuk Sára: A gimnáziumban négy évig nem tanultam, mert semmi nem érdekelt, csak a társaság. De utána, az utolsó egy évben, ötödikben behoztam a lemaradásomat, és jó eredménnyel leérettségiztem. Addig is bejártam az iskolába, normális társaságban voltam, azok az emberek a mai napig a legjobb barátaim, vagyis utólag nagyon fontosnak tartom ezeket az éveket, de nem a tanulás szempontjából. A családban viszont felháborodást váltott ki, hogy afféle átlagos tanuló voltam.

Hadas Kriszta: Azt magyaráztam neki mindig, hogy érettségi után, ha elkezd képesítés nélkül dolgozni, nem lesz feltétlenül boldog. Ha nem tud majd szenvedélyből dolgozni, ahogy én, akkor hamar kiég.

Kakuk Sára: Végül a Színművészetire jelentkeztem televíziós műsorkészítő szakra, mert a hagyományos egyetemek egyáltalán nem hoztak lázba.

Azt hiszem, anyaként mindannyian átéljük, milyen az, amikor kamasz gyerekeink nem azt csinálják, amit várunk tőlük.
Hadas Kriszta: Azért én gimisként rengeteget tanultam.

Hadas Júlia: Igen, és nemcsak elolvasta, megtanulta azt a gimnáziumi anyagot, ami kötelező volt, hanem ami érdekelte, ahhoz hozzá is olvasott. De csak azt, ami érdekelte. Matematikából viszont majdnem megbukott egyszer. Attól tartottam, ezek a kötelező tárgyak majd visszahúzzák, és nem lehet az, aki igazán lenni szeretne.

Hadas Kriszta: De megnyugodni soha sem nyugodtál meg! Amikor szakmailag már rendbe jöttem, következett az, hogy rajtaütésszerűen anya lettem, és akkor ez volt a következő projekt, amiben nem bizonyultam elég jónak. A kettőnk közötti ellentéteket egyébként elsimította a Sári iránti közös rajongásunk. Őt szinte ketten neveltük föl, és anyám is az anyjának tartja magát.

Hadas Júlia: Ennek egy magyarázata van: azt akartam, hogy Krisztából az legyen, ami lenni szeretne.

Hadas Kriszta: Legyünk őszinték, úgy működtél, mint egy olasz mamma, akinek mindenre kiterjed a figyelme, aki mindent kézben tart a családban. Ez jellemző ránk, bennem is ott munkál. Nagyon erős a női rész a családunkban, ami a férfiaknak elég elrettentő lehet. Ugyanakkor az, hogy valaki gondoskodik rólunk és aggódik értünk, nem rossz érzés, bár sokszor felfokozott érzelmekkel jár.

A férfiaknak hol a helyük ebben a szövetségben?
Hadas Kriszta: Megtalálják. Amikor kiderült, hogy Sárának lánya születik, a férjem így reagált: Jézus Mária, ezek itt négyen mit fognak velem csinálni?! Mert olykor vérfagyasztó hallgatni minket, ahogy egymás szavába vágva mondjuk az igazunkat. Holott mindig nagy összeborulásokkal, puszilkodásokkal végződnek az ilyen jelenetek. De a férfiak nálunk tulajdonképpen jól szórakoznak, mert az ő életük is szépen meg van oldva, ők sincsenek elhanyagolva.

Kakuk Sára: Az én párom nagyon jóban van Julikával, kettesben is elbeszélgetnek bármikor. De azért ő is tudja, hogy kőkemény velünk. Talán azért képes elviselni, mert ő is hasonló családból jön. 

Most hogyan gondolsz arra, hogy dédunokád fog születni, és nagymama lesz a lányodból?
Hadas Júlia: Hál’ istennek jól vagyok, tudok majd segíteni Sárának, egy házban lakunk, ezért én lehetek majd az a dédnagymama, aki nagymamai funkciókat is betölthet.

Kakuk Sára: Ez nekem is jól jön majd, mert nem leszek teljesen egyedül, lesz valaki, aki át tud jönni, meg tud inni velem egy kávét. Ezek az apróságok nagyon fontosak, mert én soha sem voltam ingerszegény környezetben, mindig dolgoztam, egyetemre jártam, pörögtem ezerrel. A mi szakmánkban ez a hirtelen magány, egyedüllét a legveszélyesebb, nem az, hogy hajnalban fel kell kelni a gyerekhez.

Te, aki annyit foglalkoztál a szüléssel, most hogyan gondolsz az unokád születésére?
Hadas Kriszta: Őszintén? Bejelentkeztem a nőgyógyászomhoz rákszűrésre, csak azért, hogy kikérdezzem Sáriról. Azt mondta, nem vagyok egészen komplett, hagyjam élni a lányomat…

Amúgy a Jön a baba dokumentumsorozatom miatt rengeteg mindent tudok a szülésről, ez igaz, együtt izgultam mindig a várandós anyákkal, sírdogáltam velük, amikor megszülettek a babák. De ez valami teljesen más! A saját várandósságaimat sokkal természetesebben éltem meg. Most attól az élethelyzettől, hogy a gyereknek gyereke lesz, na, attól összeszorul a gyomrom. Már látom, hogy a szülőszoba előtt fogok faltól falig csapódni. Ötven szülésen forgatás után gondolhatnám, hogy nem lesz baj, éjszaka mégis felülök az ágyban, megbököm a férjemet, és elkezdem neki sorolni, épp mi miatt aggódom.

Sára, mi az, amit a megszülető kislányodnak jó lenne továbbadnod?
Kakuk Sára: Az élethez való hozzáállást, az összetartozás érzését. Azt a családi szokást, hogy a gyereket visszük mindenhová, és megmutatjuk neki a világot, éppúgy, ahogy velem tették.

Hadas Kriszta: Véd- és dacszövetség van hármunk között. Nagyon erős, kimondatlan összetartás, már-már függőség. Mert néha rettenetesen idegesítjük egymást, annyira, hogy megőrülünk, de közben nem tudunk egymás nélkül létezni. Ennek a másik oldala az, hogy itt minden generáció rettenetesen sok figyelmet és szeretetet kapott. Elképesztő, hogy a szüleim gyerekkoromban velem mennyit moziztak, színházaztak, utaztak. Én ugyanezt adtam tovább a gyerekemnek, Sárival is bejártuk az egész világot. Épp most beszéltük meg a férjemmel, milyen jó, hogy érkezik Róza, mert Zsiga, a kisfiam hamarosan annyira megnő, hogy már nem jön el velünk sehová, de Rózával újra bejárhatjuk a világot. Mert mi tényleg nem költünk másra, csak oktatásra és utazásra, csak ez a világlátottság a fontos. Azt is megtanultam, hogy láthatóan mindenki megtalálta végül az útját. Mert ha az ember elég szeretetet, figyelmet pakol a gyerekbe, akkor ez bekövetkezik, kár annyit aggódni.

És mi az, amit nem adnál tovább?
Kakuk Sára: Nincs ilyen. Vagy talán a teljesítmény hajszolása. Bár, ha jobban belegondolok, már a múltkor elképzeltem, milyen óvodába, iskolába szeretném járatni a kislányomat. De a párom rám szólt, hogy nem vagyok normális, még meg sem született, és máris az iskoláról beszélek.

Julika, mi volt az, ami büszkeséggel töltött el Kriszta pályájával kapcsolatban? Amikor már nem aggódtál érte annyira?
Hadas Júlia: Mindig büszke voltam a kreativitására, és ennek már nagyon korán megmutatkoztak a jelei.

Hadas Kriszta: De nem ez a kérdés. Mikor nyugodtál meg, amikor úgy érezted, révbe értem?

Hadas Júlia: Amikor még a rádióban riporterkedett, és hajnalban kellett kelnie, este átvitte a vekkert a szomszéd szobába, hogy biztosan felkeljen. Amikor láttam ezt a tudatos igyekezetet, akkor megnyugodtam. Mert érzékeltem, hogy akiben ennyi akarat van, az mindent elérhet, amit akar. A riportműsorai közül Az igazi vészhelyzetet szerettem talán a legjobban. Mert borzasztóan büszke vagyok, hogy az a fajta szociális érzék, amit már én is megkaptam apámtól, vagy inkább magamévá tettem, az Krisztában fokozottan jelen van.

Hadas Kriszta: Jó ezt legalább egyszer hallani. Mert nagyon kritikus egyébként!

Fotó: Falus Kriszta