Kék a szeme, arca csupa derű… Derűs és pirospozsgás. Ilyen Ferike. Puha, fehér kötött garnitúra van rajta, amilyet őszi babakocsis sétához viselnek a kisbabák.

– Ferikét egy idős úr hozta be. A feleségéé volt, aki nemrég meghalt. Az úr azt szeretné, ha jó helyre kerülne. Így őt nem eladom, hanem továbbadom, talán babagyűjtőnek, talán másnak, még nem tudom. Jó helyet keresek neki. Javítani nem kell, látszik, hogy vigyáztak rá,

Ferike komplett ruhatárának minden darabját a néni varrta. Mert szerette. Ilyen a babák élete. Sokunknak ismerős ez a ragaszkodás, már ha volt egy Évikénk, Zsuzsink, Jankánk, Marcsink, aki a karácsonyfa alatt várt ránk, vagy akit a születésnapunkra kaptunk. Akit etettünk, altattunk, fésültünk, takargattunk. Szerettünk.

Van Budapesten, az Astoriánál egy hely, pontosabban egy klinika, ahol nem doktor néniset játszik egy kedves hölgy, hanem valóban meggyógyítja a játék babákat. Barta Juditnak már a dédnagymamája is babakészítést tanult, Párizsban, ő maga pedig a nagymamájától és az édesanyjától leste el a szakma fogásait. Egy olyan komplex szakmáét, amelyben egyszerre kell tudni lábakat és szemeket visszahelyezni, ujjakat pótolni, frizurát készíteni, cipőt varrni, és értelmet nyer ez a szó is: bőgőmasina. Ilyet kapnak a már elnémult babák a testükbe rejtve, ha volt bennük eredetileg, és ha erre igény mutatkozik.