Nehéz idők bátor létezést várnak el, ez manapság talán még igazabb, de járvány nélkül is óhatatlanul szembesülnünk kell a veszteséggel mint az élet velejárójával. „A veszteség tudatosíthatja saját létezésünket” – fogalmazza meg az amerikai Irvin D. Yalom, korunk egyik legelismertebb és legnépszerűbb egzisztenciális pszichiátere. És bizony veszteségeink világítanak rá létünk, életünk törékenységére. Arra, hogy az élet és a boldogság nem magától értetődő.

Az élet tényleg megy tovább

Miközben éljük a mindennapokat, szeretjük azt hinni, hogy magunk irányítunk, és kellő önismerettel és életszeretettel rendelkezve a kisebb-nagyobb akadályokat is jól vesszük, az élet részének tekintjük. De mi van akkor, ha valami nagyobb csapás éri az embert? Legyen szó várandósság megszakadásáról, munkahely elvesztéséről, egy igaznak hitt baráttal való szakításról, szerelmi csalódásról, válásról, betegségről, vagy a legnagyobb tragédiáról, egy szerettünk haláláról.

Ahogy mondani szokták, az élet ilyenkor is megy tovább, és ez több szempontból sem olcsó közhely, bár annak hangzik elsőre, sőt másodjára is. Esetünkben, ha a veszteségeinkről van szó, inkább kapaszkodó: ez a mondat is segíthet abban, hogy megértsük, a veszteségek az emberi élet velejárói, elkerülhetetlenek, és ha megfelelő a hozzáállásunk, valóban pozitív irányba árnyalódhat utánuk a személyiségünk.

– Az egyén realitásérzékelésén múlik, mennyire képes pontosan felfogni a vele, benne történteket. Mindennapi tapasztalat, hogy folyamatosan át- meg átértékeljük a múltat, új narratívát, értelmezési keretet használunk a múltbéli események interpretálásához – fogalmazza meg dr. Gerevich József pszichiáter, addiktológus, egyetemi tanár, író.