Bár Kispesten n a nagyszüleinél, Borsod és Szabolcs megyei kis falvakban. Mindig is otthon érezte magát a ter- mészetben. őtt fel, rengeteg időt töltött – A mai napig meghatározó illatélményem kötődik egy délutánhoz, amikor apukám nyírta a füvet a telkünkön. Május volt, és valahogy annyira harmonikusan keveredett a fű és a tavasz illata, hogy engem valami földöntúli boldogság járt át. Csak öt-hat éves lehettem, de felfogtam, hogy ezt az euforikus érzést az illat váltotta ki bennem. Az első gondolatom az volt, hogy máskor is akarom érezni ugyanezt! A második pedig az, hogy ebben a többi embernek is részesülnie kell! Ha mindenki átélné ezt, talán nem is lenne semmi baj a földön. Már-már a világbékét vizionáltam – meséli nevetve Viktória.

FŰ

A boldogság illata nem hagyta nyugodni. Lázasan markolta ki a lenyírt füvet a gép tartályából, a kifacsart levet pedig üvegcsében tárolta – sajnos a fűlé pár nap múlva megposhadt, Viktória szomjúsága azonban megmaradt, legalábbis ami az ilyen hirtelen kiváltott erős érzelmek iránti kíváncsiságát illeti. Ezért próbált ki az évek során sok mindent a színjátszástól a táncig, ami a mai napig az élete része. Elkerülendő, hogy „a végén még egy vándorcirkuszban kössön ki”, némi szülői nyomásra közgazdasági szakközépiskolába, majd gazdasági főiskolára járt. A lelke mélyén távol maradt ettől a világtól, bár az, hogy az oktatás nyelve az angol volt, hasznosnak bizonyult. A főiskola utolsó évét Erasmus-ösztöndíjjal Párizsban töltötte, és közben egyre sürgetőbben dörömbölt a fejében a „mi leszek, ha nagy leszek?” kérdés. A válasz egészen különös módon kopogtatott.

– A karácsonyi szünetet a szüleimnél töltöttem, és egyik este lefekvés előtt levettem a polcról a Parfüm ’97 című enciklopédiát, ami a „parfümőr” szócikknél nyílt ki. Nagyon erős „leföldelés”-érzés járt át, egy pillanat alatt összeállt bennem a kép, és átcikázott rajtam, hogy valójában minden út ide vezetett. Nekem parfümőrnek
kell lennem, és ezért mindent meg is fogok tenni!