Mindig fülig érő szájjal, kivillanó fogakkal, csillogó szemmel látlak, valami átható belső derűvel. Hogy csinálod ezt?

Ha csinálnom kéne, az régen rossz lenne! Nekem ez az alapállapotom.

Van, akinek a folytonos búvalbéleltség, másnak az állandó vigyor jut? Mit gondolsz, hogy van ez?

Azért nekem is vannak időszakaim, amikor földig lóg az orrom, és potyognak a könnyeim, de annak mindig megvan a maga oka, és amúgy mosolyra hajlik a lelkem. Érdekes, hogy a nagyobbik lányom, Tátika egészen más természet, ő sokkal földibb, visszafogottabb, mint én, erősebb a realitásérzéke. Szerintem minden embernek a maga útját kell bejárnia, a lényeg, hogy nagyjából ugyanoda jussunk.

Akkor miért kezdett el balettozni? Hiszen pontosan tudhatja, milyen labilis, kacskaringós pálya ez…

Tudja, látja, tapasztalja, hogy milyen áldozatokat hozok, mennyit gyakorlok, milyen hányatott élettel jár. Örültem is, amikor láttam, hogy érdekli a tenisz, lovaglás, művészi torna, zene, aztán mégis úgy döntött, hogy balettozni akar. Csodás alkata van, remek a mozgáskészsége, de egy szóval sem irányítottam erre. Abba, amit csinál, soha nem szólok bele, mert biztos, hogy nem tudnék vele olyan szigorú lenni, amilyen szükséges akár az alapok elsajátításához. Ez szegény Volf Katira vár, ő a mestere. De a vizsgáinál mindig nagyon szorítok neki. Ez a szülők sorsa, izguljanak a gyermekükért, hogy jól tanuljon, jól alakuljon a pályája, rendes fiút fogjon ki, boldog családja legyen. Nekem szerencsém van. Három angyal vigyáz rám: a férjem, a két lányom. Ebben a közegben lehetek olykor akár sárkány is…