Bezzeg a mi időnkben – szokták mondani – még egész nap a szabadban voltunk, fociztunk, fára másztunk, fáról leestünk. Ha megéheztünk, hazaugrottunk, aztán újra irány az erdő, a mező, a játszótér meg a barátok. Ma meg… A gyerek belebújik a számítógépbe, ül a sötét szobában, nincsenek barátai, nem mozog, és szemüvege lesz, meg gyíkválla. Kell-e ijedeznünk? Azt hiszem, ha gyerekkorunkban lettek volna tabletek és konzolok, mi sem ebihalakra vadásztunk volna a bányatóban, hanem nyomkodtuk volna az összes gombot ész nélkül. (Vagy éppen ésszel.) Csakhogy a nyolcvanas évek elején még csak Bécsből becsempészett kvarcjátékokkal találkozhattunk. A Sinclair Spectrumok és Commodore 64-es számítógépek a nyolcvanas évek közepére, a „rendes” számítógépek (a PC-k) és a játékkonzolok a kilencvenes évekre jelentek meg. A fejlődés onnantól kezdve szédületes tempót vett: egyre szebb lett a grafika, egyre életszerűbb és izgalmasabb a játékmenet. Egy-egy új szoftver bemutatója igazi nagy esemény, és általában annyi pénzbe is kerül a fejlesztésük, akár egy átlagos hollywoodi film költségvetése.
Mindennapossá vált a játék – legyen az számítógépen, konzolon vagy a zsebünkben lapuló mobiltelefonon. És miközben nagyon sokan játszunk, még mi is félünk attól, hogy gyerekünk vagy társunk „rácsúszik” a dologra, és rabul ejti a digitális világ. Persze, ennél lényegesen sokrétűbb a jelenség – és úgy tűnik, jóval többet ad, mint amennyit elvesz.
Tovább olvasnál?
Ha érdekel a cikk folytatása, fizess elő csak
500 forintért, vagy regisztrálj, és 1 héten keresztül minden előfizetői tartalmat megnézhetsz.