Zoltán: (mérges) Muszáj volt a belvárosban találkoznunk? Egy ágyat kellett arrébb raknom, hogy le tudjak parkolni!

Lilla: Lomtalanítás van? Nahát. Az utolsó 450 év című regényed pont arról szól, hogy az emberiség belefullad a saját maga által termelt szemétbe…

Zoltán: Régóta szerettem volna írni egy sci-fit, és valahogy beakadt nekem az az infó, hogy a műanyag 450 év alatt bomlik le. A hungarocell meg egymillió alatt sem! Tényleg jó, hogy gyártjuk. Hosszú latolgatás után egy macimézes flakont választottam főszereplőnek, mert úgy éreztem, az olyan szerethető. Én ugyan soha nem szerettem a mézet, legfeljebb a mézeskalácsot.

Lilla: A könyvedben szatyor-viharok meg kábel- ciklonok dúlnak, és szórványos fogkefe-szitálás tör ki… Ezeket álmodban találtad ki?

Zoltán: S ha még azt is tudnád, mi mindent kihúztam közülük! Számomra az írás igazából a húzás művészete, csak a legvégén derül ki egy csomó dologról, hogy sajnos nincs helye a regényben. András szokott időnként megfékezni, ha nagyon elszabadul a fantáziám.

András: Zoliban az a veszélyes, hogy természettudományos ember, eredetileg építészmérnök, és sokszor annyira túlagyalja a dolgokat, hogy a végén már ő sem érti. Elveszik a részletekben, és időnként olyan történetbonyolításokat talál ki, hogy azt ember fel nem foghatja. Van úgy, hogy egy egész fejezetet kihúzok, csak az első mondat marad meg, és azt mondom: innen írd újra!

Lilla: És engedelmeskedik?