„Ó, te szerencsétlen, hiú, lusta, naplopó, utolsó pillanatig élvezkedő, te! Hát hiányzott ez neked? Hát erre vártál? Hát nem ezt akartad elkerülni? Hát nem ezért mondogattad a járda kiálló kövei fölött, hogy csak meg nem botlani! Csak el nem esni! Csak lassan, óvatosan! Ezt hajtogattad egészen a kapuig, nem?!”

Így dörrent rám az én belső lényem, és nem elégedett meg ennyivel, még folytatta.

„Mikor nő be a fejed lágya? Mire vársz még? Nyolcvanévesen is bujkálsz a korlátok alatt? És még ki se egyenesedtél, de már integetsz a három kezeddel, mert a túloldalról átkiabálnak. Hát minek neked mindent észrevenni, és főleg mi a fenének visszaintegetni, ráadásul úgy, hogy a három kezedből egy se fogja a korlátot, aztán tessék, hiába mantráztál a járdán, mégis elvágódtál!”