A színésznő korábban érkezik. Biciklijét az utca sarkán láncolta le, éppen sisakja csatját kapcsolja ki, amikor belép a kávézóba, és kipirultan, arcán fülig érő mosollyal keres a tekintetével. Kibontja magát meleg sáljából, kabátjából, megigazítja a hajában a félrecsúszott hullámcsatot, átböngészi az itallapot, felveszi a szemüvegét, üzenetet ír a barátnőjének és velem beszélget. Mindezt egyszerre. Az író pontos. Éppen a megbeszélt időpontban tűnik fel, egy perccel sem később vagy korábban. Komótos léptekkel közeledik felénk, nem siet. Észrevett minket, de csak akkor szenteli nekünk a figyelmét, amikor az asztalunkhoz lép, addig a körülöttünk duruzsoló embereket és az asztalokkal meg székekkel sűrűn telepakolt termet veszi szemügyre. Ő járt már itt, akkoriban Kis Piszkosnak becézték a helyet, ami egyébként az egyik regényében is szerepel, esténként az énektanárnője, Éva néni játszott itt zongorán, jegyzi meg mintegy mellesleg. Ónodi Eszterben és Spiró Györgyben első ránézésre nincs semmi közös. Mégis, amikor egymás mellé ülnek, azonnal megtalálják a közös hangot – irodalomról beszélgetnek.
Eszter, emlékszel, mi volt életed első irodalmi élménye?
Ónodi Eszter: Marék Veronika Boribon-meséire emlékszem. Amikor a gyerekem egy-két éves lehetett, ez a kiadás újra elérhetővé vált. Örültem, hogy ugyanazokat a meséket olvashatom neki, amiket gyerekként én is hallgattam.
György, önről Olvasni jó című esszéjéből tudhatjuk meg, hogy gyerekként sokat betegeskedett, és az ágyban töltött időt olvasással ütötte el.
Spiró György: Muszáj volt, mert nem akadt más szórakozás, csak az olvasás meg a rádió. A rádiónak akkor még fontos szerepe volt, nagyon jó irodalmi műsorokat adtak.
Hogy állt a kötelező olvasmányokkal?
S. Gy.: Amit feladtak, azt mind elolvastam, még az ajánlottakat is. Akkoriban, nyolc-tíz éves koromban, természetes volt, hogy az ember Jókait meg világirodalmi klasszikusokat olvas. Mi annak idején sokkal hamarabb értünk meg az olvasásra, jó tíz-tizenöt évvel korábban, mint a mai olvasók.
Mi lehet ennek az oka?
