A lányokat két héten át próbáltuk összeterelgetni, mire sikerült. Iszonyúan elfoglaltak. Naponta kétszer járnak úszóedzésre, ráadásul Dorkának kilenc órája van minden nap, készül az érettségire. Amikor szerdán reggel kilenckor becsengetek hozzájuk, éppen Dopping nyuszit etetik nagy egyetértésben.

 Miért így hívjátok a nyuszit?

Dorka: Amikor két évvel ezelőtt megkaptam – ő volt a vigaszdíj, amiért nem csinálhatom tovább a műugrást –, annyira ugrált, mintha doppingszert szedne. Máig nagyon mozgékony, és imádja a gyümölcsöket. Nem is adok neki több banánt, nehogy elcsapja a hasát.

És miért nem folytathattad a műugrást? Úgy tudom, tizennégyszeres országos bajnok voltál.

Dorka: Megromlott a viszony köztünk az edzőmmel, végül ő szakította meg az együttműködést. Utána fél évig kerültem az uszodát, annyira megviselt az egész. Legjobban, azt hiszem, az bántott, hogy nem én dönthettem a jövőmről. Végül egy évvel ezelőtt újrakezdtem az úszást, de a műugrásnak örökre vége. Pedig kíváncsi lettem volna, hova vezet az az út, volt bennem még bőven lehetőség. Sajnálom.

És hiányzik az adrenalin? Tíz méter magasból ugrálni, ahhoz nem kis bátorság kell.

Dorka: Nem mondom, hogy egy új ugrás betanulásánál nem volt bennem félsz, de hogy ne merjek leugrani, az soha nem fordult elő. Előtte hosszú évekig szertornásztam, jó alapjaim voltak – mert ehhez a sporthoz elsősorban testkontroll és magabiztosság kell –, hoztam is az eredményeket hamar. Egy évig párhuzamosan edzettem, aztán eltört a lábam a tornán. Egy hétig úgy jártam edzésre, de hát mindenütt fájt, miért pont a lábam izgatott volna. Végül csúnyán megdagadt, és anyu azt tanácsolta, elég volt az ízületeimnek a szertornából, maradjon a műugrás. Nagyon szerettem.

Fruzsi, te is le mersz ugrani olyan magasból?