Mintha egy másik bolygón járnék, az utat sötét, robusztus kőzetek szegélyezik. Nyoma sincs a tengerpartról nézve messzinek tűnő, hófoltjaival finoman kirajzolódó, felhők közé vesző vonulatnak. Itt, a lábánál érzem, hogy ő az úr: az Etna fenyegető árnyéka vetül rám. A vulkántúrát szervező iroda munkatársával azon a kistelepülésen találkozom, amelyet az Etna ajtajának neveznek. Elnézve lakóházait, a jellegzetes, olasz bárokat és kisebb üzleteket, azon gondolkodom, hogy lehet, hogy Nicolosiban évszázadok óta, rendületlenül élnek emberek. Ha kell, hagyják magukat evakuálni, majd visszatérnek. Csak a száraz, porhanyóssá szilárdult láva és jégfoltok közt gyalogolva, a túravezetők elbeszéléseit hallgatva értem meg őket jobban. Tartanak tőle? Feltehetően. Tisztelik? Biztosan. Elvégre ezeknek az embereknek a vulkán az életük.

 Vulkánok földjén

Hiába Európa legmagasabb aktív vulkánja a szicíliai Etna, kráterei mégis rendszeresen látogathatók megfelelő szakvezetéssel. Márpedig azok, akik ezeket a vulkántúrákat szervezik, gyakran maguk is Nicolosi szülöttei. Az idegenforgalmon kívül a helyiek jellemzően földművelésből élnek, mivel a vulkanikus talaj jó alap az ízletes szőlő, alma és egyéb gyümölcsök termesztéséhez. Emellett az állattartás hagyományát folytatva sajtokat készítenek, a kézművesek pedig alapanyagként egyaránt használnak lávakövet, vasat és fát. Sokan generációk óta.

Hasonló életmódot kell elképzelnünk a Kanári-szigetek egyik kisebb szigetén, La Palmán, ahol az idén szeptemberben kitört Cumbre Vieja vulkán található. A szigetlakók fő jövedelmi forrását itt is a turizmus és a földművelés, a banán-, avokádó- és szőlőültetvények jelentették. A vulkán kitörése azonban nemcsak azért rengette meg az életüket, mert több ezer embernek kellett elhagynia az otthonát, és figyelnie tehetetlenül, milyen irányt vesz a lávafolyam, hanem azért is, mert a hamu és a mérgező gázok terjedése terményeik begyűjtését és értékesítését is ellehetetlenítette. Ráadásul a rendkívül vízigényes banánfák öntözését is nehezen tudták biztosítani: a láva tönkretette az öntözőcsatornákat, illetve a veszélyesnek minősített területeken a gazdák nem férhettek hozzá növényeikhez. La Palmán nem először tört ki a vulkán, viszont 1971 óta ez az első ennyire súlyos eset, és láthatólag nem készültek rá. A becslések szerint csak október 13-áig közel 1100 épületet pusztított el, 600 hektár földet borított be a láva, és „hadjárata” akár hosszú hetekig is elhúzódhat.

Nulláról, újra és újra

Míg az egyszeri vulkánkatasztrófák esetében az emberek elsősorban az otthonuk és jövedelemforrásuk elvesztésétől való félelemről számolnak be, addig Haitin, a nyugati félteke legszegényebb országában a természeti csapások sorozata után nem egyszerű szomorúság, hanem teljes tehetetlenségérzés uralkodik. Ahogy egy haiti szállóige mondja, a hegyek mögött további hegyek húzódnak, azaz egyik probléma követi a másikat. Egy segélyszervezetnél dolgozó megszólalónk, Flavia Presti az augusztusi, 7,2 erősségű földrengés idején éppen Haitin teljesített szolgálatot. Így mesélt a közhangulatról:

– A hétköznapokra rányomja bélyegét a bizonytalanság: egyre nő az erőszak, a bűnözés, és még természeti katasztrófák is sújtják a helyieket. A társadalom tudatában élénken él még az erős 2010-es földrengés és a Matthew hurrikán 2016-os pusztítása. A fővárosban, Port-au-Prince-ben, a tizenegy évvel ezelőtti földmozgások epicentrumában hiába éreztük kevésbé a mostani rengést, nagyon megrázta mindazokat, akik annak idején elvesztették a házukat vagy a szeretteiket. Apróságokban nyilvánul meg, hogy nem felejtették el a tragédiát. Egy kollégám például íróasztalt cserélt, hogy az esetleges vészhelyzetben közelebb legyen a kijárathoz, menekülni tudjon. Mindeközben a déli területeken több segélyprogram, felújítási projekt futott, ezek a mostani földrengéssel egy pillanat alatt váltak ismét semmivé. Ma a turizmus egykori fellegvárai, a gyönyörű partszakaszokhoz közeli szállodák is üresen árválkodnak.

Felkészülni, tervezni nehezen tudnak a haitiak, hiszen – ahogy az utóbbi időszak megmutatta – terveik egyik pillanatról a másikra romba dőlhetnek. Az alapvető szükségleteken kívül pszichológiai segítségre is szorulnak azok, akik mindenüket elvesztették. Képzeljük csak el, mit élhettek át azok a családok, amelyek a földrengés után pár nappal érkező trópusi vihart a szabadban, szélben, esőben vészelték át. Nem csoda, hogy nem látnak kiutat. Aki a menekülés mellett dönt, az is gyakran falakba ütközik: az ország elhagyása mind a Dominikai Köztársaság, mind az Egyesült Államok felé nehéz.

Portugáliában nincs nyár erdőtűz nélkül

 Ahol a tűz az úr

Portugália egyik erdőtüzek által leginkább sújtott része a déli Algarve, de az utóbbi évek talán legszörnyűbb tűzvésze nem messze Coimbrától, Pedrógão Grande környékén ütött ki, 2017-ben. 66-an (főként civilek és egy önkéntes tűzoltó) vesztették életüket az utakon, autókban rekedve vagy a tűzből való menekülés közben, illetve 254-en sérültek meg. És nem tudjuk azok számát, akiket közvetetten érintett a tragédia, azt, hányan veszítették el hozzátartozóikat, szeretteiket, munkaeszközeiket, állataikat, otthonukat, vagy döntöttek az elköltözés mellett.

Vajon milyen megelőzési és megküzdési stratégiákat alkalmaznak?

– A legrosszabb általában a tűz után következik, amikor elfelejtődnek azok, akik mindenüket elvesztették – mondta Pedro Noel da Luz fotóriporter, aki az utóbbi kilenc évben több tűzesetről készített riportot. – Az oltás után maradnak a tönkrement erdők és a tönkrement emberek. Az állam által megígért segélyekre általában várni kell, inkább a családok és a barátok azok, akik az érintettek segítségére sietnek. Mentális elsősegélyről nem is beszélve, amelyre nemcsak az áldozatoknak, de az oltásban részt vevőknek is szükségük lenne.

Előfordult, hogy maguk az áldozatok hozzátartozói hoztak létre a túlélőket összefogó alapítványt, illetve számos mentálhigiénés szakember és pszichológus igyekszik segíteni a traumák feldolgozásában. Az erdőtüzek megelőzésére pedig magasabb szinten is keresnek megoldást, de a dolog többtényezős. A tüzek lehetséges okai között egyaránt számontartják az emberi mulasztást, a balesetet és a szándékos gyújtogatást, hozzátéve a nyári melegrekordokat, és olyankor nagyon könnyen megtörténik a baj. Mindezt tetézi, hogy a száraz aljnövényzetet gyakran nem irtják. Emellett sokan hibáztatják a természetes erdők helyét átvevő, mesterségesen betelepített eukaliptuszfákat, amelyek nagyon gyorsan nőnek, és könnyen lángra kapnak. 

A kis falvak idős lakói nem tudják, hogyan tovább

 Fegyelmezetten felkészülni

Földrengések, cunamik, áradások színtere: Japán a természeti katasztrófák melegágya, földmozgás szempontjából kimondottan aktív területnek számít. Számos működő vulkánnak ad otthont. Csak egy példa: a Fudzsi kitörése néhány órán belül megbéníthatná Tokiót. A kormány szerint ilyen esetben annyi hamu borítaná be a fővárost, hogy a tömegközlekedés és az energiaszolgáltatás teljesen leállna. Éppen ezért fontos a felkészülés: a japánokat gyerekkoruktól arra tréningezik, hogy bármelyik pillanatban beüthet a baj.

Rendszeresen tartanak evakuálási próbákat, a felhőkarcolókat úgy tervezik, hogy összedőlés helyett lehetőleg csak inogjanak földrengés esetén, az új építésű házaknak pedig szigorú földrengés-biztonsági szabályoknak kell megfelelniük. A személyes felelősséget is komolyan veszik: az emberek gyakran olyan könyvespolcokat vásárolnak, amelyeket a falhoz tudnak erősíteni, de az elsősegélydobozok is a japán otthonok és irodák elmaradhatatlan kellékei. A kormány ajánlásai közt szerepel, hogy tartsanak otthon egyheti túléléshez elegendő ételt és folyadékot. Ezenkívül nagy hangsúlyt fektetnek arra is, hogy érzelmileg felkészítsék a lakosságot – kézikönyv és tévésorozat is megjelent, amelyben egy esetleges tragédia következményeit vizsgálják. Ennek ellenére a 2020-as áradások arra is fényt derítettek, hogy az általános vészhelyzet-kezelési stratégiák nem minden esetben hatásosak: az elszigetelt, hegyek közti kistelepüléseken, kevés személyzettel bíró idősotthonokban például nem feltétlenül működnek ugyanazok a megoldások, mint a nagyvárosokban.

Biztonságos olimpiai játékok

Habár a japánoknak kiskoruk óta tanítják, mit tegyenek természeti csapás esetén, a tokiói olimpia előtt a szervezőknek külön stratégiájuk volt a külföldi vendégek felkészítésére. A főbb helyszíneken például egy zöld körbe ugró emberke szimbóluma jelezte a biztonságos evakuálási útvonalakat.

Fotó: Getty Images