Az én Nórimnak nincs semmi fantáziája. Szerencséjére nem derült ki, hogy nem tud mesélni, amíg meg nem született Csabika. Nehéz is elhinni, soha be nem áll a szája, de már látom, kizárólag olyat képes elmondani, ami tényleg megtörtént. Ilyet persze nem köthet egy baba orrára: csupa munkahelyi áskálódás, tele kegyetlen keserűséggel. Én is torkig vagyok vele, mert amíg dolgozott, minden este azt kellett hallgatnom, hogy az iksz meg az ipszilon hogyan szólt be neki aznap, és hogy direkt a lábára csukták az ajtót, bántják, és kinézik a csapatból, utálják bent a raktárban. Mindenki tudja: csak az én kedvemért vették fel, a híres tévésnek nem tudott a főnökség nemet mondani; azóta is sokat reklámozom a kiadványaikat. Elhiszem, hogy nem bírták Nórikát, irigyelték miattam, főleg ahogy kinézett korábban. A pici rucikban, a pillangókkal és rózsákkal tetovált feszes barna combjával tuti kivert pár biztosítékot. Kicsit kedvesebb is volt régebben, velem legalábbis. Amióta itthon van Csabikával, kevesebbet hallok a régi munkatársakról, annál többet az anyuka-fórumos intrikákról, még jó, hogy már rég megtanultam becsukni a fülem. Csak eszem a vacsorát és bólogatok, meg felháborodottan rázom a fejem, ő meg azt hiszi, figyelek.

Én is szólnék valamit ilyenkor, ha kicsit is érdekelné, hogy mit gondolok. Különösen azóta szeretnék beszélni Nóri fejével, mióta behozták azt az új kutyát, a rotit. Lordnak neveztünk el, mert tényleg nemes állat. Ha két lábra áll, pont akkora, mint én, és ha akarná, vagy ha kérném, bárkit szét tudna kapni. Ő a kedvencem, még a képernyőfotómat is lecseréltem kutyaképre, gyönyörű rajta, fenséges. Örökbe szeretném fogadni, de nem merek előjönni ezzel. Amíg a házunk fel nem épül, jobb nem emlegetni újabb költségeket.