Ilyen sárgákat nem lehet kikeverni. Végigpásztázom az ablakkeret határolta teret: szivarfák, kőris, meggy, a messzi Rókahegy rőt bokrai közt cinóber, okker, vörhenyes kármin, rozsdavörös. Köztük halványuló távoli zöldek, itt előttem az eső mosdatta meggyfa izgatott levelei. Ó, nem a meggyfa izgatott, épp csak megrezzennek az ágai. Én vagyok izgatott a varázslat láttán. Szemügyre veszem közelebbről a könnyen hajló vékony meggyfaágat. Eszembe jut, hogy tavasszal a csángóföldi Gyuri csupasz meggyfaágat tört, azzal savanyította a levest. Most még súlyosan ülnek a levelek a szárukon. Egy sóhajtás az életük, de mit sem törődnek vele. Hova sietnének. Amúgy is, még van idő! A kéregben futó éjszakai nedvesség erőt ad a száraknak, mintha sose akarnák elengedni megfestett népüket. Amikor kiszabadul a felhők közül és átsüt a kis fán egy napsugárnyaláb, fellángolnak a sárgák, lágyan tüzelnek a levélszéleken a pirosak. Fel kell kiáltanom. – Látja ezt még rajtam kívül valaki! A hegy mögé bukó nap már csak a legfelső bokrokat súrolja, aztán árnyékba merül holnapig minden.

Habzsolja a szemem a két négyzetméternyi színpadot, ahol fél órája semmi mozgás. A cinkék valamiért átköltöztek az épület déli oldalára, mit nem adnék, ha tudnám, vajon miért. Mi juthatott az eszükbe? Lóg ott lefelé az épület tetejéről egy mohával lepett, használaton kívüli hosszú kábel. Azon csimpaszkodnak, tekeregnek, fenik a csőrüket – belesajog a szívem a boldogságukba.