A biztonságos teret – legyen az valódi vagy virtuális – mindenki máshol találja meg, alakítja ki. Egy ismerősöm húsz éve dolgozik egy multinacionális cégnél, szereti a munkáját és kedveli a kollégáit, egyetlen részleggel van csak gondja. Amikor az ő folyosójukra befordul, összeugrik a gyomra, úgy érzi, mintha csatába indulna. Ahogy visszaér a saját asztalához, megnyugszik, vérnyomása normalizálódik. Egy másik barátnőm akkor döbbent rá, hogy a házasságával nagyon komoly gondok vannak, amikor felismerte szorongásának mintázatát: mindig péntek délután kezdett feszengeni, majd hétfőn reggel kiengedett. Ő a munkahelyén töltött időt élte meg önfeledten, és a férje társaságában, a közös otthonukban érezte azt, hogy bármikor tetten érhetik, és véletlenül sem szabad hibáznia. De ismerek olyat is, akinek sokáig a játszóteres anyukák jelentették a legfőbb támaszt. Amióta a gyerekek iskolába járnak, már ritkábban találkoznak, de cseten rendszeresen beszélnek. Egy ideig a kapcsolattartásnak ez a formája is remekül működött, őszinték és segítőkészek voltak egymással, ám az elmúlt évben valami megváltozott. Lanyhult az értő figyelem, megszaporodtak a kioktató megjegyzések, a gonoszkodó poénkodások, és ha ezeket magára vette, azzal jöttek, hogy túl érzékeny, miért sértődik meg, hiszen csak vicc volt.

A második otthon

A biztonságérzet régóta foglalkoztatja a pszichológusokat és szociológusokat, a népszerű elméletek, szakkifejezések mára a közbeszédbe is beszivárogtak. Az egyik ilyen az Erikson-féle ősbizalom, ami a kisbaba életének első szakaszában alakul ki, ha a szülők megfelelően elégítik ki különböző szükségleteit. Gyakran emlegetjük a Maslow-piramist is, amely szerint az emberi szükségletek rendszerében a legalapvetőbb fizikai igényeket (étel, ital, alvás) a biztonságérzet követi. Vagyis érthető, miért ilyen fontos nekünk a biztonság, de nem várhatjuk azt, hogy az egész világ egy kedves kis kuckó legyen.