Bensőséges emlékeim vannak a bölcsiről, és egynéhány konkrét kép, ami talán azért cselleng agyam tekervényein, mert annyiszor elmeséltem őket, de a legfontosabb ez az otthonos, bizsergető érzés, hogy ott nekem jó volt. Az öcsémért már jártam is, nem voltam tíz, mindketten meg voltunk illetődve, ha én mentem érte, előfordult, hogy mindenestül félregomboltam az ártatlant (illetve csak ott, ahol volt rajta gomb), de vele kapcsolatban sem rémlik, hogy fordulópont lett volna az „első intézmény”.

De szülőnek lenni teljesen más perspektíva, középkorúnak lenni meg végképp. Ha későn lesz anya, apa az ember, akkor a „gyerekéhez fiatalodik”, mondják, és persze, ebben van valami, de ez csak részigazság. Mert a világot nem látjuk másképp, és negyven fölött a többség zsigerből megtanulja, hogy a dolgoknak következménye van. Nem úgy, mint előtte hiszi titkon, hogy mindig minden csorbát ki lehet köszörülni. Ilyenkor már megértjük, hogy van, ami úgy marad, a terhét egész életen át hurcolni kell. És bár temérdek előnye is van a kései apaságnak, általában görcsösebbek a kései gyerekvállalók, fél kiló felelősséget tudnak két kilónak érezni, amit még csak véletlenül sem neveznék bölcsességnek; nem jobb dolog ez, csak más. Az élet nem fejlődés, csak változás, tanulok és felejtek, nem vagyok minden, ami voltam egykor.