Amikor Párizsban feljön a nap, a szürke, szomorkás és nedves őszi hangulatot hirtelen a napkirály miniatűr öröksége váltja fel. Csillognak az erkélyek korlátai az éjszakai esőtől, a taxik piros lámpája kanyarog a körforgalomban, a kávéházban négyen ülnek, és reggeli közben hadonászva telefonálnak. Az utcán siető emberek, robogók. Zsalugáterek mögött öltözködők, összeragadt szemmel tollászkodnak. Ezek a délben már nagyvilági emberek most még nehezen mozgatják a kart, a lábujjakat, a homlokot. Kócosak. A kávéház mellett a patika zöld neonja villog, szinte csalogat. Ha betérsz, itt van gyógyír a mulandó világ bajára. A patika nyit először, nem a pék. Reggel héttől kifeszítik egy lánccal a vasrácsos ajtaját, és még sötétben tolja ki a tulajdonos a tábláit. A városban amúgy is minden sarkon ül egy gyógyszerész, nem számít, hogy szűk utca a Montmarte-on, vagy a Diderot sugárút. Kávéház és patika, ez a fény városa reggel. Hogy miért szeretnék erről beszámolni? Mert mind a két hely arra való, hogy a számomra ismeretlen, vagy legalábbis eddig csak Balzac és Zola, Annie Ernaux vagy Michel Houellebecq könyveiből kisétáló emberek városát egy óra leforgása alatt mélyen megtapasztaljam. A patika és a kávéház hajnalban az író kincsesbányája, piszkos kis titkok tudója.

Pontban reggel 7 óra 48 perckor kiléptem a hotelszobából. Balra lett volna a kávéház, de oda nem mehettem, mert oda csak az mehet, aki nem Szputnyikkal van beoltva, vagy érvényes a QR-kódos tesztje. Függetlenül attól, hogy beteg vagy-e, vagy sem. Így aztán a körforgalomban a patika felé vettem az irányt, mert egy negatív Covid-tesztre volt szükségem.