– Jaj, köszönöm szépen, ez egy nagy ajándék nekem! Muszáj egy kicsit beleszagolnom, érezni az illatát… Istenem, de rég láttam paprikás krumplit, ráadásul ilyen igazi magyar kolbásszal!

A Béla szívből örül és ezt – emberként is, szakácsként is – jó látni.

Bélára az unokahúgom bukkant rá, ebben a dél-franciaországi öregotthonban, és ő se érti igazán, hogy mit keres itt ez az ember. Mert először is: a Béla nem igazán öreg még, meg aztán, milyen dolog, hogy egy tősgyökeres magyar férfi a francia Szegények Kis Nővérei rend oltalmában éldegéljen most már vagy négy éve, és éppen egy Sète nevű kikötővároskában…?

Ráadásul némán és süketen, mert bizony sok mindent meg kellett itt szoknia, de a francia nyelvnek valahogy egyfolytában ellenáll a feje. Csak annyi ragadt rá, hogy Bonzsúr. Meg esetleg: Merszi Madám. Nem több.

Ez meg egy kicsit kevés, ugye.

Az unokahúgom zenész, hegedűs, félig francia, félig magyar, ő is ebben a városkában él már vagy másfél évtizede. És mivel nagyon jó ember, ha ideje engedi, egyszemélyes jótékonysági koncerteket ad öregotthonokban, templomokban.

Egy ilyen alkalommal fedezte fel véletlenül Bélát. 

– Elviszlek hozzá, látogatóba, ha van kedved, csak főzzél előtte valami magyarost, és vigyünk neki belőle. Örülni fog, hogy beszélhet meg ehet magyarul.

A Béla, első pillantásra, egész strammnak látszik. Mondom, még nem igazán öreg, hatvanhárom éves. Ha nem sántítana a bal lábára kicsit, akkor még strammabb lenne. Meg, ugye, a bal karja is zsibbadni szokott.

Nem volt ez így, csak hát körülbelül öt éve, ugye, az a fránya agyvérzés… Csak az ne lett volna.

Bár még az is meglehet, hogy ez a nagy baj éppen a legjobbkor jött az életében.