Egy gyönyörű lány kerekesszékben, mellette egy kisportolt férfi. Fogják egymás kezét. Asztalomhoz érve a lány könnyedén átemeli magát egy kávéházi székre, a férfi pedig a világ legtermészetesebb módján beül a helyére a kerekesszékbe. Szerepcsere?

Álmos (rám mosolyog): Így szoktuk. Eleget ül Fanni a kerekesszékben, szeret kicsit kiszállni belőle.

Fanni, meg se kottyan, hogy kiemelted magad a székből?

Fanni: Őserő lakik a karomban, de hát gyerekkorom óta ezzel csinálok mindent, az úszástól meg végképp megerősödött. Néha zavar is, hogy olyan széles a vállam, mint egy férfié.

A szüleid először otthagytak a kórházban születésedkor… Hogyan történt mindez?  

Fanni: Már elindították az örökbefogadást, amikor anyukám visszament értem a kórházba. Lelkiismeret-furdalás gyötörte, amiért otthagyott, de hát ő csak azt tette, amit mondtak neki. Az történt, hogy az ultrahang-vizsgálatokon nem vették észre, hogy nincs lábam – vagy azt hitték, rosszul fekszem? –, és amikor császármetszéssel megszülettem, nem sírtam fel, újra kellett éleszteni. Az orvos meg se mutatott anyukámnak. Eldöntötte helyette önkényesen, hogy nem érdemes engem hazavinnie, mert biztos szellemileg is sérült vagyok, csak terhet jelentenék a családnak. Anyukám utólag azt mesélte, ha megmutattak volna neki, biztos, hogy nem hagy ott, így viszont beletörődött, és nélkülem ment haza. De az én szüleim nem olyan emberek, akik elfutnak a nehézségek elől. Anyukámnak volt egy megérzése, meg aztán ő is olyan, mint én, szembemegy mindennel, ha a szíve azt súgja, és végül nem engedte, hogy mások alakítsák a sorsomat. Azóta sem értem, hogy vehették el tőle a jogot, hogy lásson engem.

Megdöbbentő. De talán éppen azért lettél ennyire erős és céltudatos, mert meg akartak fosztani az esélytől. Ha nem lennél ilyen, most nem lenne tokiói paralimpiai aranyérmünk száz méteres mellúszásból. Gratulálok az aranyéremhez.