Itt ültem a kávéházi asztalnál, és vártam egy ráncos, csoszogó, megtört tekintetű nyolcvanöt éves bácsikát…

Itt van, kérlek. Itt vagyok szolgálatodra. Mindezzel tudok szolgálni, ha már fejedbe vetted, hogy egy magamfajta idős alakot akarsz megszólaltatni a sok gyönyörű, ifjú hölgy között a Nők Lapjában. Mondtam neked előre…

Csudát! Arra számítottam, hogy idetotyogsz, de hogy egy snájdig úr fog itt megjelenni, arra biztosan nem. Mintha csak tegnap csábítottad volna szegény Polónyi Gyöngyit az Esős vasárnapban, foglaltad volna vissza szilaj ostromban a budai várat A kőszívű ember fiaiban, vagy léptél volna elő dalia huszártisztként Noszty Feri jelmezében…

…én meg legfeljebb javasolni tudnám, hogy cseréltesd le a szemüvegedet az első látszerésznél. Én is megöregedtem, látod, a hajam is galambősz…

…de éppen olyan sűrű, dús, mint hajdanán.

A hajamról inkább ne beszéljünk. Még a főiskolán mondta az egyik tanárom, hogy sok kellemetlenségem lesz miatta a pályán: erre a sűrű, hullámos hajra nehéz parókát rakni. Részben igaza volt, de a szerencse néha mellém szegődött, például amikor a tévében Kazimir leparancsolta a fejemről a parókát, és saját őszített fürtjeimmel játszottam Oidipuszt Kolonoszban; vagy Mihályfi Imre Mohács című tévéjátékában Tomori érsek szerepéhez fejbúbig leborotváltattam a hajam. Ez az akcióm otthon nem aratott egyértelmű sikert. 

Petényi Ilonával A Noszty fiú esete Tóth Marival című filmben (1960)

Viszont volt egy hosszú időszak, amikor te kaptad az összes magyar filmben az ellenállhatatlan szívtipró szerepét, az álmodott hősét, az adoniszét, akiért epednek a nők… Terád vettek jegyet a moziban, téged vártak előadás után a színházban.

Hidd el, én ezt nemcsak saját érdememnek tartottam, hanem a szerző és a rendező érdemének is. Kicsit örültem, kicsit zavarban voltam. Eleinte nem voltam az ismertségre felkészülve.

Ennyire visszafogott voltál?  

Gyerekkorom a könyvek bűvöletében telt. A családi könyvtár klasszikusai, a természeti leírások és Verne fantasztikus regényei kavarogtak a fejemben, és úgy éreztem, mindenképpen ezzel szeretnék foglalkozni. Később nyaranta többször munkát vállaltam a János-kórházban, és ennek hatására rácsodálkoztam a gyógyítás szépséges hivatására.

Tizenhét éves koromra aztán elhatároztam, hogy mindenhol szerencsét próbálok. Így esett, hogy előbb a bölcsészkaron váltam létszámfölöttivé, majd a Pécsi Orvostudományi Egyetem utasított el nem túl acélos fizikadolgozatom miatt. Érettségi után ott álltam, és látszólag nem kellettem… és akkor jött a segítség. A volt gimnáziumom százéves fennállása alkalmából magyartanárom drámát írt, és szereplőket keresett hozzá. Így lettem Rotter Richard ellenszenves némettanár megszemélyesítője.

Drukkoltam, mégis jól éreztem magam a színpadon. Ez gondolkodóba ejtett. Megkértem édesapámat, nézze meg, és véleményezzen. Nem nevetett ki, azt mondta: „Valami mozog, kukac vagy tehetség.” Felemlítette nagybátyát, aki Bécsben Fritz Lang filmjében átment a színen és kalapot emelt, úgy gondolja, ennél többre vihetem.

Ezt biztatásnak vettem, és Rózsahegyi Kálmán Színészképző Stúdiójában komoly szakmai előképzésben vettem részt, nappali pénzkereső foglalkozásom mellett. Igazán csak egy barátom hitte eltökélten, hogy őt ez a pálya várja, és kért, menjek el a felvételire én is. Egy Villon-verssel jelentkeztem, Faludy átköltésében, és érdekes módon későbbi nagy mentorom, példaképem, Básti Lajos dobott ki, mondván, „ugyan miért nem felel meg magának mondjuk Kosztolányi fordítása?”.

Hiába, annyi zseniális költőnk van, hogy igencsak nehéz közülük választani… Egy év múlva aztán juszt is megpróbáltam újra, és sikerült. Innentől valami csodálatos világ tárult fel előttem. Remek tanárok, partnerek, előadások, szerepek. Gáti József, Versényi Ida, Simon Zsuzsa, Várkonyi Zoltán, Szegeden Szendrő József, és a büntetését akkorra már letöltő Kiss Ferencnek is kedves tanítványa lehettem. Kemény, nehéz évek voltak, de annyit tanultam, mint amennyit sehol máshol nem tanulhattam volna. Ez képezte azt az alapot, melyre később építkezhettem.

Közben évtizedekig játszottál a Thália Színházban, miközben társaid már az ötödik másik színházhoz szerződtek…

Engem mindig a lehetőségek, a következő szerepek érdekeltek, és ezek mindig adva is voltak. Rengeteg előadásban számtalan karaktert megformálhattam, és ez nekem elég volt.

Kérdezhetem, hogy nem volt-e gyávaság is ebben?

Ilyet nem illik kérdezni, mert azt kell válaszolnom, hogy talán. De kérdem: miért kéne változtatnod, ha elégedett vagy a sorsoddal? A társulat barátaidból áll, a repertoár bár szokatlan, de sikeres. Még ma is találkozom olyan nézőkkel, akik az akkori előadásokat meghatározó élményként emlegetik. Egyébként Várkonyi, később Marton Laci is hívott a Vígszínházba…

Baradlay Richárd szerepében A kőszívű ember fiaiban (1965)

Úgy tudom, lehettél volna akár igazgató is…

Kétszer is felkértek. Nemet mondtam. Én színésznek hiszem magam, és szakmám gyakorlására szegődtem. Mint igazgató etikátlannak tartottam volna, hogy a színházamban magamra osszak bármit is. Tudom, ez ma már idejétmúlt felfogás, de én ilyen ósdi vagyok…   

Meg egyébként is meggyőződésem, hogy egy-egy szerep makulátlan kidolgozása követel annyi energiát, hogy mellette ne fussa egyéb kapcsolatok ápolgatására, közéletiségre, adminisztratív teendők ellátására, és számos, színházon belüli ügy kézben tartására. Persze vannak, akik ezt másként gondolják, csinálják, sok sikert hozzá. Én megmaradtam színésznek, abban szerettem volna mindig a tőlem telhető legjobbat nyújtani.

Olykor-olykor sikerült, és ezek voltak az én igazi ünnepnapjaim. Amikor meg nem, hát azokat az éjszakákat nem kívánom senkinek… Nekem ez volt lényegében a pálya…

Dehogy ennyi volt! Hosszú éveken át szupersztárnak számítottál Magyarországon! A házunkban működő trafikban Sinkovits, Gábor Miklós, Kálmán György fotóit két forintért lehetett kapni, a te képed három forintba került, és szétkapkodták!

Hidd el, erről én nem tudtam. Örültem az ismertségnek, de a tolakodást nem szerettem. Csöppet sem voltam elégedett magammal. Nemcsak sikeres, hanem jó színész is akartam mindig lenni.

És Mécs Károlyt nem kapta el a hév, hogy gyönyörű lányok versengtek érted? Legalább egyet-egyet átpasszolhattál volna nekem!

Nézd, nem voltam nőgyűlölő, és nem vettek volna fel egyetlen szerzetesrendbe sem, de ez az időszak elmúlt. Negyvenegy éve élek együtt a feleségemmel. Hiszem, hogy a férfi életében kell egy társ, akinek önfeláldozó szeretete megtartja a jó úton. Mindkettőnknek megvan a hivatásunk.

Szabadságot adunk a másiknak. Ha kérdezik, nem vagyok-e féltékeny, azt válaszolom, mi féltjük egymást. A feleségemnek a napokban egy versműsor után feltették a kérdést, hogy viseli el azt a sok nőt. Azt válaszolta: most már örülök neki, hogy még mindig… Hatvanöt éve ismerjük egymást.

A napokban jelentetted be, hogy befejezted színpadi pályádat.

Több mint hatvan évet töltöttem szinte minden este a tényleg világot jelentő deszkákon. Nem jó, ha összenéznek a hátam mögött, jobb, ha én mondom azt, elég volt. Önző vagyok: szeressenek, ne sajnáljanak.

Még mindig imád a közönség! És ott várna még egy sor remek szerep. Például a Naplemente előtt…

Ezzel évekig bíbelődtem, de úgy gondoltam, még fiatal vagyok hozzá, most pedig az az érzésem, már lemaradtam róla… Mint amikor valaki nem száll még fel a vonatra, mondván, mért is unatkozzon a kupéban; sétálgat, elmereng, aztán, amikor felszállna, közlik, hogy a szerelvény már Rákosrendezőnél robog. Így hagyott itt Clausen tanácsos. Mindenesetre szeretnék még egy kávét felhörpinteni a restiben…

Fotó: Inkey Tibor, MTI/Cseke Csilla, Bojár Sándor