Ki ismeri Vitay Georgina történetét? Ki nem ismeri? És ha azt mondom, Baradlayné, Pelikán József, Mézga Paula? Elég egy név, hogy előhívjon generációkon átívelő közös történeteket. Tágítsuk a kört: Ádám és Éva, Bonnie és Clyde, a kis herceg és a róka. Az ő történetüket már az egész világon ismerik. Tekerjünk megint a keresőn, szűkítsünk egy nagyot: Esküvőn mond beszédet egy legendásan szigorú tanárember, a menyasszony apja hívta meg nagy reverenciával. Ezen a szép napon elfelejtjük a rosszat, csak a szépre emlékezünk, ugye, Zsuzsikám?, fordul a menyasszony felé, akit matematikára tanított. Én ugyan nem, válaszolja Zsuzsika. Az örömapa majd elsüllyed, mindenki más nevet. Ismerik? Ugye nem? Szüleim esküvőjén történt, a családunkban mindenki többször hallotta már. (Most, önökkel, tágítottam a kört…)

Mesélték, meséljük. A történetek összekötnek, közösséggé formálnak, akár átélt, akár olvasott, akár örökségül kapott eseményről van szó. Elkísérnek a bölcsőtől a sírig. Osztálytalálkozókon, karácsonykor, munkahelyi búcsúztatón előkerülnek a mindenki által jól ismert esetek, mégis jó újra elmesélni, újra hallani, leginkább újra átélni őket.

– Már egy kisgyereknek is fontosak a saját történetei – halljuk Horváth Judit pszichológustól. – Ma ez történt veled, amikor pedig kicsi voltál, az. Ez az egymásra figyelés kezdeti bizonyítéka. Jó, ha valaki abban nőhet fel, hogy róla is mesélnek neki. A családtörténet védőburok, azt tanítja, hogy a családtagokról beszélni öröm, senki sem felesleges, a felidézés megbecsüléssel jár. Ez a kis és a nagyobb közösségekre is érvényes, bizonyítja, hogy szükségünk van egymásra, közünk van egymáshoz, hiszen képesek vagyunk egymásról és egymásnak mesélni.