A férfi nyolc napja ül a sötétben, fején fülhallgató, előtte kis méretű vásznon film forog. Szorgosan ír, meg-megáll, gondolkodik. 1935-ben járunk, az illető úr pedig Lakner Artúr, aki éppen az első magyar nyelvre szinkronizált film szövegének fordításán dolgozik. A szinkrontörténet egyik legfontosabb momentumát illusztráló jelenet jól érzékelteti, milyen hálátlan a szakmában tevékenykedők munkája, mert hiába tesznek bele ugyanakkora értéket egy-egy produkcióba, mint azok, akiket a vörös szőnyegen ünnepelnek, ők mindvégig takarásban maradnak.

Aranykor

A magyar szinkron a kezdeti bukkanók után világszínvonalúvá nőtte ki magát, ebben nagy szerepet játszottak az 1957-ben megalakult Pannónia Filmstúdió szakemberei, rendezők, dramaturgok, színészek és vágók – akik ott  még együtt dolgoztak.

– Olyanok voltunk, mint egy nagy család – emlékszik vissza Dallos Szilvia, aki 1966-ban elnyerte a legjobb szinkronalakításért járó díjat. – Akkoriban több idő, akár három hét is jutott egy filmre, nyugodtabban lehetett dolgozni. Mi, színészek precízen meg tudtuk figyelni, ki mit csinál a vásznon, még a szereplők szája szélén feltűnő icipici mosolyt is észrevettük, és ezt hangban követtük. 

Szilviát telefonon keresem – a hangja meleg, lágy, szinkronra termett –, miközben beszélgetünk, kiderül, első szinkronszerepét a szerencsének köszönhette. Éppen hatvan éve az egri Gárdonyi Géza Színház színpadán játszott, amikor felfedezte a közönség soraiban ülő szinkronrendező, Vas János.