Nem sokkal Ócsa után, egy szupermarket parkolója, déli tizenkét óra. Krisztina, ötvenéves, két – már felnőtt – gyermek édesanyja, eladó egy büfékocsiban.

Áll mozdulatlanul, egy autónak dőlve, a jövő-menő, sietős vásárlók, a nyíló és csukódó csomagtartók között. Mint valami sziget. Csak a cigarettájába szív bele néha, de nem olyan sietősen, ahogy az emberek többsége szokott (csak túllenni az élvezeteken). Időt hagy minden beszívnak és kifújnak. Nem tudom leolvasni az arcáról, hogy ez a rezzenéstelenség mit jelent. Találgatok, ahogy az emberek találgatni szoktak. A mellényén egy kis olaj. Ez mit jelenthet? Hanyagságot? Vagy éppen valami szorgalmas munka lenyomatát? Ahogy odalépek hozzá, kicsit összerezzen. Jó napot kívánok, hogy van? Meglepetéséhez mérten gyorsan és határozottan válaszol:

– Ez az egy, amit biztosan tudok: hogy én nagyon jól vagyok.

Ahogy ezt kimondja, már mosolyog is. Kérdezem, miért van jól, amikor mindenki, akivel mostanában beszélek, így-úgy, többé-kevésbé rosszul van. Testi-lelki panaszok, zűr és zavar.

– Én mindennek örülök – mondja. – Meg se tudom számolni, mennyi külön dolognak. Például, hogy ősz van. Örülök külön az őszi ragyogó napnak is.

Mert a nap az valóban ragyog, szokatlan őszi erővel. Gondolkodik, mondjon-e ennél többet, pillantgat el a parkoló túlfele irányába. Ott a munkahelye, azaz a büfébódé, ahol eladóként dolgozik. A világért sem akarja a maga feladatait is a kolléganőjére tolni, akivel párban viszik a napi műszakot. Aztán sóhajt, hogy hát legyen, elmondja, akkor miért is van jól. Mert azt jó elmondani. Továbbá sosem szokta igazán megosztani senkivel. Mert nem kérdezik.