Ragyog a nap, a vizet nézem, ahogy átmegy a villamos a hídon, nem akarok az öreg barátomra gondolni, persze muszáj rá gondoljak, nem, az már nem a barátom volt, az a kicsi párna alakú fehér csomagocska, az a szép szalaggal átkötött doboz, amit olyan szépen ráhelyeztek a Duna vizére, ott fent a város fölött, még az északi összekötő vasúti hídon is túl, ahol keresztbe állt a sodrásban a hajó, tudom, persze, hogy ő volt, vagyis az, amit meghagyott belőle a lángok ereje, de azt is tudom, hogy nem, mégsem.

A rózsára gondolok, amit a doboz után dobtam be a vízbe, a tüskés szárára, arra, hogy mielőtt bedobtam volna, a vizet néztem, a másik oldalon, az Óbudai Gázgyárat, és a rózsa száráról lefordítottam a legnagyobb, leghosszabb tüskét, és aztán bedugtam a zakóm mellzsebébe, oda, ahova a díszzsebkendőt kellett volna bedugni, ha temetésre használnék díszzsebkendőt, persze, mért ne, jól jöhet felszárítani a könnyeket, már ha tud sírni az ember, vagy ha nem, hát kölcsön lehet adni valaki másnak.

Tudom, hogy azért kezdtem a zsebkendőn gondolkozni, hogy addig se a barátomra gondoljak, pedig hát ő különösen szerette a zsebkendőket, régi vágású ember volt ebben is, egyszer elmesélte, hogy harminchárom zsebkendője van, mindig van nála legalább kettő, mert egy igazi úriembernél mindig van zsebkendő, még a fronton is mindig volt nála kettő, aki úr, az a pokolban is úr, és persze mindet maga mossa és vasalja, egyszerűen azért, mert szeret vasalni, szereti, ahogy felcsap a nedves zsebkendőből az az egyszerre orrkaparó és mégis nagyon finom mosószerillatú és keményítőszagú gőz, az édesanyja jut erről eszébe, a réges-régi, csupa mosás-vasalás gyerekkora, mikor volt az, kérdeztem, rég volt, mondta, nevettünk, összeráncolódott nevettében a homloka.