Vámos Miklós kérdése:

Kedves Juci, azaz dr. Gombás Judit (PhD), nehéz kimondanom vagy leírnom, de kénytelen vagyok: apró gyerekkorod óta látássérültként élsz. Ehhez képest igazán széles az önmegvalósításod: tudományos karrier, tanítasz az ELTE gyógypedagógiai karán, gyereket szültél (aki lát, noha a nemzőapja is látássérült), és a legváltozatosabb sportokban próbáltad ki magad, például síeltél, búvárkodtál, s máig is futsz. Hogyan lehetséges ez? És mi, látók hogyan tudnánk segíteni abban, hogy jól érezd magad közöttünk, itt, ebben a városban és ebben a hazában? Végül: Mindig választékosan öltözködsz. Hogyan döntesz a színekről? Egyáltalán, ha azt mondom, piros, mi rajzolódik az agyad vetítővásznára?

Gombás Juci válasza:

Valóban, már kisgyerekként is csak nagyon keveset láttam. Ez arra elég volt, hogy legyenek a világról vizuális benyomásaim. Ahhoz azonban kevés, hogy szabadon mertem volna szaladgálni, ugrálni. Nem voltam vagány gyerek, inkább üldögélős. A tornatanárok sem akartak róla meggyőzni, hogy mozogjak, az iskolai ápolónő, Ibolya néni pedig – én akkor úgy gondoltam, cinkos módon – mindig adott szemcseppet, ha szerettem volna az úszásórát elbliccelni. Így tizenhét éves koromig lustálkodtam. Akkor egy véletlennek és a barátaimnak köszönhetően ismertem meg Habsburg Eilikát, aki fogyatékos embert szeretett volna lovagolni tanítani. Négy-öt évig jártam heti rendszerességgel Sóskútra. Nem voltam jó lovas, de az a pár év ébresztett rá, hogy szeretek jó kondiban lenni, szeretem, hogy egyre sportosabb az alakom. Mindenekfelett pedig imádtam, amikor kimentünk az erdőbe. Volt egy-egy annyira szófogadó és megbízható ló, akit nem kellett az edzőmnek vezetnie, én irányíthattam – ez elég jó érzés, én nem láttam, de a ló igen. Bíztam benne, és ő is bízott bennem. Innen aztán nem volt megállás! Még többet akartam mozogni.