Rendre gyanús, ha valakinek sok régi barátja van. A kevés súrlódás mögött gyakran ritka az érintkezés is, arról nem is szólva, hogy a barátságok többnyire észrevétlenül kopnak el; hacsak nem töri őket derékba az ilyen-olyan féltékenység vagy a pénz. Akad sajnos a régibarátság-kelléktáramban szinte mindenre példa. A bölcsészkari cimborám tizenévek hallgatása után keveredett elő a mély semmiből, és bő havi fizetésemmel párolgott el. Nem mondom, hogy meglepetésemre, mert igazából ott, a körúti automata előtt toporogva, ahogy felé nyújtottam a zsíros bankjegyeket, sejtettem, soha többé nem látom. Sem őt, sem a pénzt. Valamiért mégis odaadtam neki, talán mert vannak drámák, amiket le kell játszani, léteznek mondatok, melyeket ki kell mondani, van, aminek meg kell történnie.

Gyerekkorom és ifjúságom, sőt fiatal felnőttkorom legfontosabb barátja, a fiú, akinek elképesztően sokat köszönhetek, a megtérésekor billent ki az életemből. Elkövettük mindketten a fontos kicsi hibákat, az apró vétkek pedig gonoszak és kártékonyak, az ember nem akarja őket jóvátenni, azt hiszi, megy tőlük az élet tovább. Menni megy, csak másképpen. A barátom nem hívőnek, mindjárt szerzetesnek szegődött, beköltözött az egzotikus rendházba, a szegedi bérleményben édeskömény- és füstölőillat volt. Ma sem tudom, mit kellett volna másképpen csinálni, ő ott akart lenni, én meg úgy látogattam, mintha kórterembe mennék, vágytam kilépni a szabadba. Ugyanazok voltunk, akik addig, és persze önhittek, hogy a mi barátságunk, a gyerekkor talapzatával meg a rá húzott húsz évvel együtt bármit kibír. Mire újra civil lett, valami megrepedt, kétségbeesve igyekeztünk megtalálni a régi másikat az újban. Meglepően hamar feladtuk. Legutóbb egy tüntetésen futottunk össze, száraz tokaji borral kínált, felelőtlenül a palackból ittuk, a járvány közepén, a téren harsogott a zene, akadtak szép másodpercek, amikor összeszikráztak a mondataink, néha nevettünk is, és ma már tudom, ez is sok, több, mint ami általában jut.