Dimbes-dombos, gyönyörű vidék a szikrázó, késő őszi napsütésben, Bakonytamási a környező kisfalvakkal együtt szerényen húzza meg magát a három nagytestvér, Győr, Pápa és Veszprém árnyékában. Hajnalka valaha takaros portája is szelíden simul a falu szélső utcájának épületei közé, de a napfény nemcsak a szép, nagy kertet ragyogja be, hanem a hetven négyzetméteres lakóház és a hasonló méretű melléképület málladozó falait, a kupacokba rendezett, elszállításra váró törmelékdombokat és a háborús filmekbe illő, kiégett Suzuki fémvázát is. Hajnalka mégsem panasszal fogad, inkább lelkesen mutat fel a roskatag melléképület vidám, piros tetejére. – Egy győri építőipari cégtől kaptunk annyi cserepet, amely elegendő a két épületre, és kedves önkéntes segítőkkel meg a nagylányom barátjával egyetlen hétvégén fel is raktuk – magyarázza, miközben fotóskollégámmal, Hajdú D. Andrással csodálkozva figyeljük a harmincnyolc éves, csinos háromgyerekes édesanyát, hiszen sok kortársa még csak a társkeresésnél tart. Ő azonban húszévesen férjhez ment, világra hozta a gyerekeit – két nagylánya már túlnőtte őt –, és huszonhat esztendősen megözvegyült. Nem a tanulás rovására élt ilyen gyorsan, hiszen időben érettségizett egy kereskedelmi szakközépiskolában, a Széchenyi István Egyetemre is bejutott, de a szerelem új irányt szabott az életének. És most hagyjuk el néhány percre a bakonytamási kertet meg az épületek romjait, hogy megismerjünk egy olyan sorsot, amely sok életre elegendő próbatétellel járt.
Égig érő, rövid szerelem
Zsolt, a nagy lélekkel megáldott, ifjú férj nemcsak a feleségét és gyerekeit szerette fenntartás nélkül, de az embereket is. Rengeteget dolgozott építőipari vállalkozásukban, kőművesmunkákat vállalt, parkosított, kertet épített, fát szállított, a falubeliek becsülték, mert józan életet élt, sokaknak segített, és emberségesen bánt a nála dolgozókkal. Egyetlen szenvedélye volt: a motorozás.
– A halála előtti estén felzaklatva ért haza, mert motoros barátaival meglátogatták egy balesetben elhunyt társuk édesanyját, hogy átadják a néninek az általuk összegyűjtött pénzt, és az én Zsoltimat annyira megviselte az édesanya gyásza, hogy könnyes szemmel közölte velem, abbahagyja a motorozást, nehogy elveszítsük őt, de másnap utoljára még felszáguld a szerpentinen, aztán eladja a motort – meséli Hajnalka. – Én a parkolóban vártam rá estefelé a gyerekekkel – a kisfiunk egyéves volt –, hogy visszatérjen, a kanyargós, meredek úton, de egy barátja érkezett kétségbeesve… Nem részletezem, mert sírni fogok, legyen elég annyi, hogy balesetet szenvedett, azonnal meghalt. Hogyan éltem túl? Nem tudom. De magamhoz kellett térnem, hiszen ott álltam huszonhat éves özvegyként három kicsi gyerekkel! És én nem sírhattam édesanyám vállán, mert életem első próbatételeként ő elhagyott minket, amikor kilencéves voltam – magával vitte két testvéremet –, engem apukámnál hagyott a Down-szindrómás kisöcsémmel. Tisztelet illeti aput, mert felnevelt minket egyedül – a testvérem is önellátó, szeretni való felnőtt lett, és az édesapámmal közös vállalkozásunkban dolgozik –, de azért keservesek voltak a gyerekéveim, minden iskolatársamnak volt anyukája, csak nekem nem… Életemben először a férjemmel éreztem magam felhőtlenül boldognak, mellette találtam önmagamra.
Mit tett Hajnalka a második próbatétel után? Folytatta férje vállalkozását, fakereskedéssel kezdett foglalkozni. Az édesapa szállította a lánya udvarára a hatalmas szálfákat, ő fűrészelt, aprított, aztán a felvágott fát „kalodákba” csomagolta, és eladta. A gyerekei most is emlékeznek, hol állt nyaranta a kerti kismedencéjük, ahonnan jól látták, milyen keményen dolgozik az édesanyjuk. Egy Facebook videón magam is láttam, hogyan fűrészel, rak cserepet a háztetőn, hord sittet, vakol vagy bont falat Hajnalka, és tiszteletet éreztem iránta.
