Mint egy gyerek, úgy tudom várni a friss narancsot, és ha eljön a december, és elkezdődik a szezon, akkor folyton-folyvást narancsot veszek és narancsot eszem, és persze nemcsak úgy magára, hanem vadul facsarok, kandírozok, sűrítek, karamellizálok, narancsleves, narancsszörp, narancslekvár, cukrozott narancshéj, narancsos forró csoki, narancsos csokimousse, narancs naranccsal.

Legfőbb ideje tehát, hogy írjak egy keveset a leggyorsabban elkészülő, és így, télvíz idején mégiscsak legüdítőbb narancsos étekről, a friss narancssalátáról is. A narancs ilyenkor vékony szeletekre vágva vagy a gerezdekből kifilézve kerül a salátába, és már maga a narancs vékonyra szelése is élmény, ahogy az ember a legélesebb késével a legvékonyabb szeleteket próbálja vágni a gyümölcsből, úgy, hogy közben a lehető legkevesebb lé folyjon ki belőle, és közben felszáll és egyre erősödik és erősödik a narancsillat, a szeletek belsejébe mintát rajzol a gerezdek belső fala – igencsak el tudok mélyülni ebben az élményben. Én ilyenkor persze nem tudok nem William Butler Yeats A vándolró Aegnus éneke című versére gondolni, annak is az utolsó öt sorára, hogy „and kiss her lips, and take her hands; and walk upon long dapled grass, and pluck till time and times are done, the silver apples of the moon, the golden apples of the sun” (Szabó Lőrinc fordításában ez így szól: s kézenfogom, megcsókolom; /s virágok közt járok, s nekem / termi majd örök ég alatt/ szép ezüst almáit a hold,/ szép arany almáit a nap.) Mondják, hogy a Heszperidák kertjében termő aranyalma nem más, mint a narancs – ezt ma már mindenki tudja, de amikor én ezt megtudtam gyerekkoromban, az egyszerre volt öröm és csalódás. Ha ritkán is, de ehettem ilyen aranyalmát, de a mesebeli miatt sokkal aranyabbnak képzeltem. A zöld kupakos „Hellas” narancslé sűrű műanyagízű, mégis boldogító keserűségéről most inkább nem írok, az egy másik történet.