Mondja a telefonban, amikor időpontot próbálunk egyeztetni, hogy neki fogalma sincs, mit csinál, és mikor. Azt Zsuzsi tudja. Mindent Zsuzsi tud. Zsuzsi nélkül ő félkarú óriás.

És tényleg olyan, ahogy aztán leülünk: egy kissé gyanakvó óriás.

– Jogász anya, grafikus apa, látszólag teljesen normális család. Lehettem volna én is normális – mosolyog, óvatosan. És innentől meg sem áll. – Aztán édesanyám kapott egy lakást a Belügyminisztériumtól, Angyalföldön. Budáról költöztünk, egyenesen a János-hegy romlatlan tetejéről, ahol én addig boldogan focizgattam Jóska bácsinál, a hidegkúti sportklubban. De Angyalföldön minden teljesen más volt. Ott nem fociztak a srácok. Ott bokszoltak és birkóztak. Ott az számított, ki tudja elvenni a másiktól, ami az övé. Persze én nem adtam oda, ami az enyém, jól el is verettem magam már az elején. És akkor megértettem, hogy ott nem lehet szép szóval elérni semmit. Meg kell tanulni az erőt.

Elmerülni a mocsokban

– Aztán egy nap, mikor hazaértem az iskolából, apámat holtan találtam a konyhakövön. Csak ültem apám teste mellett órákat, sírtam és kiabáltam. „Kelj fel, apa!” De nem mozdult. Infarktus. Tizennégy éves voltam akkor. Nem tudtam kiheverni, ezt nem lehet. Inkább egyre mélyebbre hagytam magam csúszni abban a korabeli angyalföldi mocsokban. Más tinédzserek szerencsés esetben először berúgnak, aztán elszívnak egy füves cigit, és szép lassan eldöntik, meddig akarnak elmenni. Én rögtön heroinnal kezdtem. Nem is tudtam mi az, csak azt a csillapíthatatlan fájdalmat éreztem apám miatt, és láttam a többi csibészen, hogyan hat a szer. És valóban: minden fájdalom elszállt. Elindultam a lejtőn, fék nélkül. A nővérem közben hozta a kötelező elvárásokat: diplomák, nyelvvizsgák, minden. Engem onnan is kirúgtak, ahova nem jelentkeztem. Amúgy úgy tűnt, nem sokáig lesz velem probléma: haverjaim sorban haltak meg. De én nem ijedtem meg, még a saját túladagolásaimtól, a merevgörcsöktől, az epilepsziás rohamoktól sem. Úgy éreztem, nincs vesztenivalóm, nem érdekelt az élet. Sőt. Loptam, csaltam, hazudtam, de szegény anyám így is megtűrt valahogy. Azt hiszem, attól félt, hogy ha az utcán vagy valami lépcsőházban lövöm túl magam, akkor még mentőt sem tud hívni hozzám. Végül csak azért nem csuktak le, mert a bírónő arra jutott, hogy az én állapotomban még börtönkórházra sem vagyok alkalmas. Egy év kényszergyógykezelés. Az első igazán komoly leállási kísérletem. Nem jött össze, mert a rehabról egy hónap után kirúgtak. Akkor én már masszív gyógyszerfüggő is voltam: morfintabletták, nyugtatók, kedélyjavítók. Nem nagyon bírtak velem. A pártfogói felügyelettel szerencsém volt, egy kemény, de következetes emberhez kerültem, olyan kicsit apám helyett apám típusú figurához. Ellenőrizte, rendesen bejárok-e kötelező munkára, felügyelte a drogtesztjeimet.