Huszonöt éve a lélekkel dolgozom, tanulom az embert, a vágyait, ahogy gyűlöl vagy szeret, próbálom megérteni, leírni, mit miért csinál. Huszonévesen, nevetséges elbizakodottsággal, azt hittem, már nem sok szívkamra van zárva előttem. Milyen üdén naiv voltam! Azóta tudom, mindent mindig újra kell tanulni, és semmi sincs meg biztosan, és folyton ugyanazokat a titkokat fejtem meg, foglalom versbe. Arról nem is beszélve, hogy rendre hasonló dolgokat fogadok meg – még az új évre is.  

Ezt nyilván nem tudom elmondani a lányomnak, illetve, ha jókedve lenne, talán meghallgatna, égkék szemében kíváncsiság és csodálkozás, mint mindig, ha apa valami szokatlant csinál, vagy túl komolyan beszél. Ha rosszkedve lenne, akkor meg csak közölné, „apa, ne”, és elvágtatna. Mostanában ugyanis, mióta kerekedik az egója, és már nem hívja „te”-nek magát, mióta ő szigorúan és következetesen „Han-nna”, bajban van az érzéseivel. Csurig van szeretettel és szorongással, és láthatóan olyasmiket sejt, amikkel nem tud mit kezdeni, nem érti, mik azok. A mi kis szőke tündérünk órákra, estékre boszorkánnyá tud változni. Nem tud uralkodni az indulatain, kétségbeesik, zokog, hisztériázik.