Amikor Catie 2020 tavaszán angliai útjáról hazatért az Egyesült Államokba, komoly gondok gyötörték: e-mail-fiókja tele volt munkaközvetítők és családok elutasító leveleivel, a járvány miatt senki nem akart az otthonába bébiszittert. De legalább nem maradt egyedül. Az út előtt randevúzott egy sráccal, és amikor az országban elrendelték a kijárási tilalmat, ők úgy döntöttek, egyikük lakásában húzzák meg magukat. Más körülmények között aligha töltöttek volna ilyen sok időt együtt, így viszont gyorsan összekovácsolódtak. Aztán minden összeomlott. A fiút a munkája külföldre szólította, és az utazási korlátozások elvágták őket egymástól. „Harmincöt éves vagyok, a nők számára ez a rettegett kor. Nem tudom, meddig várjak rá. Nem tudom, képes leszek-e arra, hogy megvárjam. Ez a helyzet ijesztő” – mesélt akkor az érzéseiről a Time magazinnak Catie.

Mindent a szemnek?

Amióta a Covid–19 megjelent Amerikában, komoly tanulmányok elemezték a járvány gazdasági hatásain kívül azokat a társadalmi nehézségeket is, amelyekkel a családok szembesülnek: például, hogy az együtt élő párok hogyan hangolják össze az otthoni munkájukat, vagy a dolgozó szülők miként boldogulnak a távoktatással, meg hogy milyen hatással van az idősekre az, hogy a vírus miatt magányosan tengetik napjaikat. De az egyedülálló fiatalokra váró kihívásokkal többnyire csak a vígjátékok foglalkoznak ‒ mutatott rá a Time újságírója. Miközben a randiappokon például annyi a szörnyű ismerkedős szöveg ‒ folyatta ‒, hogy a felhasználók a közösségi médiában már külön csoportban gyűjtik őket (például: „Ha a vírus nem visz el, elvihetlek én?”). A profilképek mellett pedig felbukkantak a negatív tesztekről készült fotók is. Az internetes társkeresést A szerelem vak című valóságshow-hoz hasonlította: abban a nőket és a férfiakat fal választja el ismerkedés közben, kizárólag a beszélgetések alapján kell kiválasztaniuk leendő házastársukat, és csak az eljegyzés után láthatják egymást.