Azt mondták többen is, te voltál a Dancing with the Stars legutóbbi évadának egyik legnagyobb pozitív meglepetése, sőt egyik nagy nyertese is, mert olyan szerethető, őszinte arcodat mutattad meg a műsorban, amit eddig a nagy nyilvánosság előtt még nem. Mire gondolhatnak?

Ezen én is tűnődtem. Az egyik ok az lehet, hogy én abba a színészgenerációba tartozom, amelynek tagjai még sztárok akartak lenni, nem pedig celebek. Értéket szerettem volna képviselni, nem csak ismert lenni, mindenáron. Ezzel pedig együtt jár egyfajta felelősség, hogy igenis össze kell szednie magát az embernek, ha közönség előtt szerepel, és meg kell tisztelnie őket azzal, hogy magasra teszi a lécet.

Akkor most mi volt mégis más?

Ez egy show-műsor, amiben adunk személyeset is. Nekem fontos volt, hogy ez őszinte legyen, ne manipulált, szavazatvadász magánélet-teregetés. De az az érdekes, hogy jól is esett. Olyan volt az egész, mint egy belső utazás, amiben nagyon különböző érzelmi és fizikai állomásokon mentem keresztül, és közben mindenféle ismeretlen bolygóra látogattam el a saját világomban. Én sem hittem volna, hogy ez nem csak a tánc területére lesz ennyire izgalmas felfedezőút. De ehhez nélkülözhetetlen volt, hogy ilyen sok ember előtt jobban megnyíljak, hogy beszéljek magamról, és szembenézzek olyan problémákkal is, amikkel annak idején esetleg küzdöttem.

Például?

Például, hogy nem tudom, azaz nem tudtam mindig igazán jól kifejezni az érzéseimet, az érzelmeimet. Hogy tényleg sokat kellett lazulnom mindenféle szociális helyzetekben. Hogy nehezen tudtam kezelni azt, hogy várnak tőlem valamit az emberek, hogy mindenképpen teljesítenem kell, hogy folyton meg akarok felelni. Küzdöttem a zártságommal, a komplexusaimmal.

Szóval te tulajdonképpen egy – bizonyos szempontból – gátlásos fiúból lettél színész.

Meg a nagy macsó. (Nevet.) De szerintem nem feltétlenül abból születnek a legizgalmasabb dolgok, amikor egy exhibicionista figura szerepel, hanem abból, amikor az, aki fél a szerepléstől, mégis kiáll a közönség elé. Mert ott óriási munka van, ott az embernek valamit kezdenie kell ezekkel a gátakkal, lerombolni őket, aztán építeni belőlük valami újat. Tehát a művészet által terápiás jelleggel gyógyítania kell önmagát. És persze a közönséget! De ez is egy út, egy fejlődési folyamat volt. Mert sokáig csak rólam szólt a dolog, hogy én mit akartam érezni, elérni, miközben játszom, de ma már úgy gondolom, én előadóként leginkább a közönségért vagyok, nekik akarok adni. Ez amúgy a koncertemen, az Egy fess pesti estén fogalmazódott meg bennem először, ahol nagyon-nagyon spontán, katartikus pillanatokat élünk meg így együtt a közönséggel. Tényleg igazi közös élmény, gyógyító, boldogsághormon-bomba az egész, zseniális gypsy-swing muzsikával, a legjobb magyar dalokkal, mint a Meseautó, A Villa Negra románca, a Felmegyek hozzád, imádom. Aki oda eljön, sokkal többet megismer belőlem, mint aki egyéb szerepeken keresztül próbál gondolni rólam valamit.