Százéves és felforgatta a divat világát. Pedig ő egész életében ugyanazt tette: figyelmen kívül hagyta az írott és íratlan szabályokat. Iris Apfel legalább annyira szabad madár, amennyire ritka. Mintha az összes stílustanácsot gondosan összegyűjtötte volna egy lapra, majd vörös rúzzsal vastagon áthúzta, és ugyanazzal a mozdulattal erősen kifestette volna a száját. Na, ezt nézzétek! Ilyen nő ez az Iris.
New Yorkban mindig is széles körben ismert volt, ott hozzá hasonló excentrikus figurákból nagy a felhozatal. Csakhogy egy ideje világsztárként tartják számon, egészen pontosan 2005 óta. Akkor volt nyolcvannégy éves, és abban az évben kereste meg a Metropolitan Múzeum divatintézetének kurátora, Harold Koda, hogy kiállításon mutatnák be ruháit és kiegészítőit. Állítólag egy váratlan lemondás miatt kellett valamit mentőötletként előrántani. Akárhogy volt is, az biztos, hogy bevált.
Az is, hogy a Metropolitan munkatársainak nem kellett a világ négy égtája felől összehordaniuk a bemutatandó darabokat, ott volt és ma is ott van minden Iris Park Avenue-i hatalmas lakásában, több helyiséget megtöltve. Ha van olyan divatigazság, amit ez a nő tagad, akkor ez az: a kevesebb több. Erről az ő esetében szó sincs. Inkább valahogy így fogalmazhat: a sok jó, a több még jobb, és a legtöbb sem elég. Visszafogottság? Diszkrét elegancia? Felejtsük el ezeket, ha Iris Apfelről van szó, mert csak nyakláncból vagy hatot akaszt egyszerre magára, és ezek közül nem egyet kistányérnyi elemek alkotnak.
Egy brossal kezdődött
Kár ragozni, az a helyzet, hogy Iris Apfel zavarba ejtően meghökkentő. Egy öreg paradicsommadár, aki hadat üzent az időnek, a saját életkorának, és élete során számos elvárásnak. A madár szót nem tiszteletlenség használni, ugyanis ez volt a sorsát megfordító New York-i kiállításnak is a címe: Ritka madár. Az alcíme pedig ez: A tiszteletlen Iris Apfel. Ennél a jelzőnél nem lehet nagyobb bókot kapni New Yorkban. Irisre kíváncsi lett a világ. Reklámszerződéseket kötöttek vele, interjúkat kértek tőle, vendégprofesszornak hívták a Texasi Egyetemre. Készült róla Barbie baba, és hivatalos modellszerződést is kapott – 2019-ben. Vagyis a Guinness Rekordok Könyvébe is bekerül, mert kizárt, hogy valaki nála idősebben kezdjen modellkarrierbe.
Mivel olyan világot élünk, amiben jobbára csak meghökkentéssel lehet kitűnni az írott és vizuális tartalmak sokaságából, Iris kifejezetten hálás téma. Ki ne venné őt észre? Ráadásul elég ütős dolgokat mond.
Nincsenek szabályaim, úgyis megszegném őket
– ez az egyik. Szabályok helyett ad néhány tanácsot. Például azt, hogy a ruháknál sokkal fontosabbak az ékszerek. Azok nem mennek ki a divatból, sokkal könnyebben találunk a személyiségünkhöz illőt, és az ékszerek képesek egy fekete nadrágot és felsőt irodai viseletből estélyivé alakítani.
Az ő életében is minden az ékszerekkel kezdődött. Greenwich Village-ben történt, Iris tizenegy-tizenkét éves lehetett. Egy farmon élt szüleivel, nagyszüleivel, és imádott bemetrózni a városba, antikvitásokban nézelődni, kézbe venni régi darabokat, legyenek azok fülbevalók vagy kávédarálók. Édesapjának, Samuel Barrelnek üvegáru- és tükörüzlete volt, édesanyja, Sadye pedig egy butikot vezetett. Iris Barrel – mert ekkor még így hívták – zsidó bevándorlók gyermeke volt. Egy nap Greenwich Village-ben betért egy Aladdin barlangjára emlékeztető régiségboltba, ahol a monoklis Mr. Darrissel alkudni kezdett egy brossra. A bross is tetszett neki, meg az is, hogy az ódivatú úriember igazi hölgynek tekintette. Az a hatvanöt centes bross lett gyűjteménye első darabja.
Megrendelők a Fehér Házból
Az egyetemen művészettörténetet tanult, majd olvasószerkesztő lett a Women’s Wear Daily című divatipari szakfolyóiratnál. Mellette gyakornokként dolgozott egy belsőépítésznek, eladásra szánt lakásokat pofoztak ki együtt. 1947-ben találkozott Carl Apfellel, és a következő évben, éppen George Washington születésnapján össze is házasodtak. A döntés egyértelmű volt, de az esküvőt csak a család kedvéért rendezték. Iris rózsaszín csipkeruhát viselt a nagy napon, azt mondta, olyan ruhát akart, amit utána nem dobozban kell tárolni, hanem máskor is fel lehet venni. Meglepően praktikus szempont, éppen tőle…
Közös cégüket Iris ízlésére és tudására alapították 1950-ben. Az Old World Weavers régi bútorok felújításával foglalkozott, ezekhez klasszikus, gyakran kézműves kárpitok beszerzésére is szükség volt. Ezért aztán sűrűn utaztak együtt Európába és Keletre, bejárták Marokkót, Líbiát, Törökországot. Ilyenkor Iris nemcsak a vállalkozás, de saját gardróbja számára is vásárolt, ugyancsak ipari mennyiségben. Megtehette, mert a cég igen szépen fejlődött, a siker bizonyítékaként sztárok is dolgoztattak velük.
Többek között Gábor Zsazsa, Estée Lauder és Greta Garbo, de ennél fontosabb referencia, hogy összesen kilenc elnök számára alakították át a Fehér Házat,
pontosabban az ezen a munkán dolgozó csapatnak az ő cégük is tagja volt. Legtöbbször az elnökfeleségekkel egyeztettek, ám a részletekről, csakúgy, mint a sztároknál végzett munkáiról Iris soha sem beszélt. Csupán Jackie Kennedyről ejtett néhány nem túl hízelgő megjegyzést, de ennek inkább az volt az oka, hogy a first lady francia textiltervezőket részesített előnyben velük szemben.
Gyermekük nem született, Iris szerint azért nem, mert egyrészt túl sokat utaztak, és nem szerette volna, hogy a gyerek egy dadára maradjon, másrészt nem is igazán akart anya lenni. Rengeteget dolgoztak és boldogan éltek. Iris, aki régi fotók tanúsága szerint korántsem számított szépségnek, mindig is az öltözékével vívott ki elismerést. Úgy, hogy valójában soha nem a végeredmény érdekelte, sokkal inkább az a folyamat, amíg egy szett elemei összeállnak. „Szerettem mindent úgy csinálni, mintha jazzt játszanék – mondta. – Kipróbálni ezt, majd azt. Nálam ez nem intellektuális dolog, hanem ösztönös.”
A céget 1992-ig vezették, azután nyugdíjba mentek. Utaztak, társaságba jártak, beszélgettek. Carl halála nagy törést jelentett, de erről Iris mindig szűkszavúan beszél. Férje is megélt csaknem százegy esztendőt, ebből hatvannyolcat Irissel. Carl az 50-es évek óta viselt az ujján egy gyűrűt, amelyet felesége egy dublini antikvárius ujjáról könyörgött le. Egy idő után szinte ránőtt az ujjára, le sem lehetett venni. Két nappal a halála előtt magától leesett.
Iris és az idő
Színes ruhákhoz nem viselünk bánatot, vallja Iris, ezért a veszteséget magába zárja. És egyre inkább tobzódik a színekben. A feketét egyébként sem állhatja, azt mondja, az olyan, mintha az ember egyenruhát viselne. Ő bezzeg…! Minden szín, minden árnyalatban, nem beszélve a mintákról, a hatalmas virágostól a Walt Disney-figurákat felvonultatókig. Jó ideje már rövid, levendulaszínre festett hajat visel, és olyan hatalmas keretű szemüvegeket, amilyeneket csak sitcomokban aggatnak a szereplők orrára. Nála nincs olyan, hogy nyaklánc, inkább nyakláncozat, és karkötőből is annyit vesz fel, hogy kész csoda, hogy fel tudja emelni a karját.
Volt olyan darabja, amit csak akkor hordott, ha tudta, hogy másfél órán belül hazaér, mert csupán annyi ideig bírta.
Az ember nézi, és nehezen hiszi el, hogy amit lát, az komoly. Iris fél testét betakaró kék szőrmében, hegyes orrú piros cipőben, amelynek hegye bohóccipő hosszúságba nyúlik. Divatikon, de leginkább azok bálványa, akik imádják a meghökkentő dolgokat. Az egyszerű, a jó, a szép, a mértéktartó – unalmas, vallják rajongói. Kérdés, hogy ez az üzenet érvényes-e New Yorkon és a divatvilág fővárosain kívül is.
A mai fiatalokkal egyébként Iris jobbára elégedetlen, nem tartja elég pimasznak és lelkesnek őket. Rögtön sarokirodát akarnak, de idegenkednek a piszkos munkától, mert túl kényelmesek, dohog, ha erről kérdezik. Nem mondható, hogy dacol az idővel, egyszerűen nem számol vele. Ha megállnék, meghalnék, vonja meg a vállát. Lehet, hogy ennyi a hosszú élet titka?
Megszívlelendő tanácsok Iristól
„Anyám jól tudta, és erre is tanított: ha az ember beszerez néhány tényleg jó minőségű és jól kombinálható ruhát, valamint nem sajnálja a pénzt a kiegészítőkre, milliónyi különböző szettet állíthat össze.”
„Kitalálni, ki vagy, olyan, mintha egy pszichiáter kanapéján feküdnél, csak éppen nincs ott a szakember, hogy segítsen. Valójában egyáltalán nem könnyű. Az unokaöcsém egyszer igazán jól megfogalmazta, és azóta én is ezt vallom: a személyes stílus egyik alapja az, hogy egyáltalán kíváncsi vagy magadra.”
„A múltad nem hozhatod vissza vissza, a jövőd pedig még nem érkezett el. Ezért érdemes minden nap úgy élni, mintha az lenne az utolsó napod. És az egyik majd az is lesz…”
„Ha nem úgy öltözködsz, mint bárki más, akkor nem is kell úgy gondolkodnod, mint bárki más.”
„Nem zavarnak a ráncok. A bátorság egyik jelének tartom őket.”
„Ha valami érdekel, belevágok – aztán később aggodalmaskodom. Új dolgokkal foglalkozni mindig sok energiát és erőt igényel. Tulajdonképpen fárasztó az életet működtetni, tanulni, képességeket kifejleszteni, nem foglalkozni a félelmekkel. A legtöbb ember csak sodortatja magát az árral, mert így könnyebb. De az ilyen élet nem túlságosan izgalmas és érdekes.”
