A hozzám hasonló nyárkedvelők pompásan érzik magukat harmincöt fokos kánikulában, de életük mélypontja az olyan téli reggel, amikor meg kell szabadítani az autót a jégpáncéljától. Brrr! Ám amióta úgy hozta a jósorsom, hogy tavaly ősszel a Sorrentói-félszigetre látogathattam, kidolgoztam egy remek módszert. Agyonfagyva kapargatom a szélvédőt, közben behunyom a szemem, és magam elé boszorkányozom a napfényben ragyogó Sorrentót. És már nem fáj a hideg!

Sziklák és a tenger találkozása

Ha három puritán pontba kellene sűrítenem a magyarázatot, miért rajonganak e vidékért a világ legkülönbözőbb pontjairól összesereglett turisták, akkor a színeket-fényeket, a különös építkezést és a tengerpartot őrző, szinte függőleges sziklafalat említeném. Beszéljünk most a legutóbbiról! A félszigetet a Lattari-hegység szeli át, déli partvonala meredek, szurdokvölgyek tagolják, a neve Amalfi. Az északi part valamivel laposabb, ott található a sokak által megénekelt Sorrento, és nem messze tőle a parányi ékszerdobozra emlékeztető Positano, ahol a Napsütötte Toszkána című kiváló film egy részét forgatták Diane Lane-nel. Bárki láthatja e filmben és számos Instagram-oldalon, hogy a hegység napfényben fürdő sötét, szeszélyes sziklái meg a kék ezernyi árnyalatát – elsősorban a türkizt – csillogtató tenger találkozása olyan varázslatosan szép, hogy könny szökik a látogató szemébe. Mintha egy emberi szem elől elrejtett óriás sziklalábai váratlanul láthatóvá válnának, és ő épp indulna a tengerbe, mert vonzza a mély…

Mi az Örök Városból autóztunk Positanóba, aztán Sorrentóba egy római barátunk, Stefano jóvoltából, aki a magyar-olasz vacsorákon mindig az okos, de száraz informatikus formáját hozta, ám a Sorrento és Positano között kacskaringózó szerpentinen úgy vezetett, hogy közben vadul gesztikulálva magyarázott, még énekelt is. Az volt a célja, hogy élvezzük a férjemmel a mindössze kétnapos kirándulás minden percét, és ha rosszkedvünk lesz valamikor, mondjuk munka közben, hunyjuk be a szemünket, és gondoljunk e vidékre.