Nagyecsedi roma zenét játszanak – éppen az elmúlt hetekben jelent meg új lemezük, Folk utca címmel. 2020-ban Mónika elnyerte a WOMEX világzenei expó életműdíját. Egy kis, józsefvárosi klubhelyiségben beszélgetünk. Mazsi lazább, Mónika lassabban oldódik – de a kezdeteket felelevenítve mindketten ellágyulnak.
Hogyan indult az ismeretség? Kinek a szeme akadt meg kin?
Mazsi: Nekem az első percben megakadt a szemem Mónikán, amikor először megláttam, a XVI. kerületi Holdvilág Kamaraszínházban. Akkor lépett fel életében először, én pedig csak ámultam és bámultam azon, hogyan énekel. A hangja tetszett meg, azzal együtt pedig a személyisége is… Meg a haja! Olyan hosszú haja volt! A koncert után kialakult egy jam session, egy közös zenélés a kerületi cigányokkal, és hogy, hogy nem, hozzám került a gitár. Kísértem az öregeket és Mónit. Aztán a színházigazgató, Malgot István – aki tudtunkon kívül később benevezett minket a Ki mit tud?-ra – megkérdezte, lenne-e kedvem csatlakozni a zenekarhoz. Gyorsan igent mondtam, nehogy meggondolják magukat. Úgyhogy a következő próbán már ott is voltam.
Móni: Nekem a közös zenélgetés alkalmával tűnt fel Mazsi. De nemcsak nekem, hanem mindenkinek. És ahogy játszott a gitáron, azt is észrevettem, milyen szép a keze.
Mazsi: Talán másfél év azért eltelt, amire konkrétan egymásra találtunk. De utána nem nagyon húztuk az időt. Tudtam, hogy ezt a nőt akarom feleségül venni. Korábban soha nem éreztem hasonlót. Így aztán pár hónapon belül, cigány szokások szerint, össze is házasodtunk.
Móni: Mazsi szép ember volt, és ez nyilván megfogott, de aztán egyszer csak azt vettem észre: hoppá, miért jár folyton ő az eszemben? Megfoghatatlan, ahogy bekerült a szívembe.