Vámos Miklós kérdése:

Kedves Ildikó! Olvastam a Facebookon szívbemarkoló vallomásod, hogy miféle bántalmazások értek, s hogy ebből írnál könyvet. Jó ötlet. Talán fáj, ha erről kérdezek, de azok a legfontosabb kérdések. Mit gondolsz, mennyire befolyásolták ezek a bántások a párkapcsolataidat, a barátságaidat és más emberi viszonylataidat? Továbbá: hogyan lehetne gyógyítani, jóvá tenni mindazt, ami veled történt, s kiknek volna dolguk?

Kiss Ildikó válasza:

A fájdalom nem olyan, mint a szeretet, elkopik belőlem, nem tartok ki mellette, és már elég erős vagyok ahhoz, hogy beszéljek erről. A gyerekkori bántalmazások erősen befolyásolták emberi kapcsolataimat és legintimebb belső viszonyomat is önmagammal és nőiségemmel, a szexualitásommal, ami egyre markánsabb lett, ahogy közeledtem a harmincöt felé. Bántalmazások alatt nemcsak a bűnt értem, amit felnőtt elkövetett ellenem fizikai értelemben, amikor kislány voltam, hanem a felnőtt társadalom egy részének elutasítását is. Nem hittek nekem, hiába szóltam, nem segítettek, csak látszatból, miközben megszégyenítettek alig hatéves koromban. Később sem vettek komolyan, amikor féltem, s ez ugyanolyan trauma volt számomra.

Bizton állítom, hogy sérültségemet nem hurcoltam volna huszonhat évig, nem lettek volna további abúzusok, amiket eltitkolok, ha kisgyermekként komolyan vesznek. Képzelje el, hogy a legrosszabb bántalmazás emlékét az elmém letaszította a tudatom alá, és nem hagyta kitörni, védelmezte azt a törékeny kis normalitását életemnek, amit végül ki tudtam alakítani, mindaddig, amíg nem ért egy hatalmas sokk, amitől teljesen megborultam harmincnégy évesen. Sokáig gondoltam úgy, hogy anyám halála volt ez a trigger, de nem egészen. A halála utáni ismétlődő rémálmok, álomparalízisek, hallucinációk voltak, a gyásszal együtt. Rettegtem, azt hittem, megőrültem. Felszínre tört minden traumám.