Milyen jó együtt lenni, és mégis, mennyire vágyik néha az ember a magányra. Arra az egyedüllétre, ami nem bánt senkit, nincs a jelenléteddel tartozásod, nem hiányzol senkinek. Ott vannak, és te is ott vagy a közelükben, de kívül a körön, percekre, órákra magad, a gondolataiddal. Így hát lopok az éjszakákból. Még inkább a hajnalokból. Barátom a derengés előtti, utolsó álmát álmodó vastag sötétség, ismerős a pirkadat hang nélküli könnyű csöndje. Fülelek a hajnal ébredező neszekkel kísért lépteire, míg meg nem érkezik a hangos reggel az édes zajokkal.

Így gondoltam, így tettem fiatalon. És most sem vetem el e vágyakat, de már tudom, élem, szenvedem a társ örök hiányát. Hallottam viszont egy jó mondatot: A gyász örök, de körülötted – ha hagyod – megnő az élet. Hát, hagyom.

Kitaláltam egy játékot. A hetvenedik születésnapomra kaptam hetven kavicsot. A hetven kavics mindegyikén egy szám van. 1 2 3 4 5 6 7 és így továb, egészen hetvenig. Ezüstszínű filccel írták a számokat a szép kis kövekre, gondolom, vízállóval. Már akkor ott a pingpongasztalnál, a torta mellett, ahová kiterítették a kavicsokat, jutott eszembe, hogy egyszer majd a Balaton közepén vagy a Duna-parton egyenként bedobáljuk a vízbe. Fontos, hogy mindannyian ott legyünk. Az egész család. Mert minden dobásnál mesélnék egy történetet. Lehet, hogy sokáig tartana. Egy egész napig vagy hét napig. Esetleg hetven napig. Ki tudja. Amúgy nem sok ez a hetven kavics. Kockás kendőbe kötöttem, egy kicsi batyu lett belőle. Jé, nézegettem, mennyi az ennyi. Egy gyerek kezébe is elfér.

Jött nemrég egy levél. Igen kedves levél. Az a baj, hogy nem tudom eltenni, mint a kavicsokat, batyuba se tudom kötni, inkább ide teszem kedves mindnyájuk elé, így megmarad. Egy darabig legalábbis.