Viss aprócska zsákfalu a végeken. Az út mentén szürke tarló, ködbe meredő csupasz fák, életnek semmi nyoma. Ahogy közeledünk, nő bennem a szorongás: mit találunk ott, ahová igyekszünk? Húsz kilométerre Sárospataktól végre ráfordulunk a bekötő útra. Óriási hófehér kereszt, mint valami figyelmeztető ujj, alatta sziklatömbökből kirakva: Viss. Megérkeztünk hát. A temető után pillantjuk meg a kis házat. Magányosan áll, némileg külön a falutól. Elhessegetem a rossz érzést. Ekkor jelenik meg a kapuban Evelin. Mosolyától még a nap is kisüt. Nem a kép kedvéért írom, valóban így történt. A szürke felhőtakarón hirtelen rés nyílt, és a fénynyaláb egyenesen a lány – mit lány, hiszen háromgyerekes édesanya! – arcára esett. Evelin, mint valami jelenés azon a vigasztalan délelőttön, messziről invitál befelé:

– De jó, hogy jöttetek! Már annyira féltem, hogy kimaradok az újságból, mert a gyerekek betegek voltak, meg aztán nem is voltam beoltva. De hétfőn elvittem őket orvoshoz, meggyógyultak, ma reggelre pedig összeszedtem a bátorságomat, és bebuszoztam Patakra, hogy beoltassam magam. Istenem, hogy riogattak. Hogy majd ekkora tűt szúrnak belém! – mutatja a két kezével, arcán egy kisgyerek ijedsége.

– Fájt?

– Mint egy szúnyogcsípés, annyi volt – kuncog. Most tűnik csak fel ízes tájszólása, ahogy mondja, csak mondja, ajkáról gát nélkül ömlenek a szavak. – Bocsánat, hogy ennyit beszélek, de egész nap egyedül vagyok, ha végre találkozom valakivel a faluban, el szoktunk cseverészni. Szeretnek – bólint, és lehunyja őzikeszempilláit. – Én mindenhova elmegyek, szülői értekezletre Botikám iskolájába, a kicsik óvodai ünnepélyére, mindig, mindenütt ott vagyok, segítek. Szeretek része lenni a gyerekeim életének… Jaj, nem kell félni a kutyától! Csak ugrál, nem harap. Ezt a diót mindjárt összesöpröm, biztos egér volt benne, azért rágta meg – gyors mozdulatokkal eltünteti a dióhéjat a bejárat elől. Az ajtó nincs kulcsra zárva, Evelin egy téglát taszít félre, hogy bemehessünk. Egyébként is lóg az ajtó, fütyül be alatta a szél.