Külföldön az ember szeret új dolgokat felfedezni, rácsodálkozni mindarra, ami eltérő, nagyon más. Számomra San Diegóban derült ki, hogy a sok újdonság között mennyire megnyugtató lehet az ismerős, a „hazai”. Kalifornia második legnagyobb városában kiváló keveréket alkot az Amerikában megszokott biztonság, kiszámíthatóság és mindenre kiterjedő profizmus, valamint az európai légkör és elegancia. Mintha egy okos tervező patikamérlegen adagolta volna ki a kényelmet biztosító modern elemeket, majd az egészet belehelyezte volna egy klasszikus miliőbe.

Hajrá, padres!

Szerelmünk hajnalán a férjemmel gyakran jártunk focimeccsre. A játék cseppet sem érdekelt, de nem estem kétségbe, amíg ő szurkolt, én olvastam, napoztam, új káromkodásokat tanultam. Azért amikor San Diegóba érkezésünk napján rögtön azzal állt elő, hogy menjünk baseballmeccsre, kicsit húztam a számat, de mivel a fiaim nagyon lelkesek voltak, rábólintottam. És milyen jól tettem! A kasszánál kígyózó, de jól szervezett sorok vártak, így gyorsan bejutottunk a város közepén épült stadionba. A jegyárak változatosak, a bérletesek a pályához közeli alsóbb páholyokban pöffeszkednek, de a bulit a felsőbb régiókban kell keresni, itt mindenki tetőtől talpig San Diego Padres-es szerkóban feszít, sokan baseballkesztyűt is viselnek. Már az ülőhelyekig eljutni is élmény, hiszen a stadion hatalmas; a lelátó mögötti részeken büfék, italárusok, ajándékboltok és jótékony célra gyűjtő alapítványok váltják egymást. A meccs háromórás, ám egy percig nem unatkoztunk. A himnuszt a tömeg áhítatos csöndben hallgatta, utána viszont felszabadultan szórakoztak. Mindenki folyamatosan evett, ivott, beszélgetett, itt egy baseballmeccs nem egyszerű sportesemény, sokkal inkább társasági élmény. A mérkőzést óriási kivetetőn is láthatjuk, és az apróbb szünetekben lehet mosolyogni a csókkamerán, a stadion területéről feltöltött közösségi médiás posztokon, a humoros gegeken. A végére a szabályokat is megértettük, beszálltunk az összes tapskoreográfiába, és teli torokból szurkoltunk. Sajnos kikaptunk, de a kedvünket ez sem ronthatta el.