Ha valaki nem ér rá, mert fogorvoshoz vagy rákszűrésre van időpontja, azt mindenki megérti. De ha azt mondja, „nem jó, mert pszichológushoz megyek”, akkor még a toleránsabbak is felkapják a fejüket. Ha nem ítélkeznek, akkor is minimum csodálkoznak, mert Magyarországon még mindig nem természetes beszélni arról, hogy valaki szakértő segítségét kéri problémái megoldásához, önmaga megértéséhez.

Másképp gondolni rá

Ahogy a pszichoterápiához, a lelki segítségnyújtáshoz kapcsolódó sztereotípiákról beszélgetünk, Sárvári Györgyi meseíró, pszichológus Kosztolányit idézi: „Én nem törődöm az elnyomott és fölszabadult okokkal, a tudattalan és tudatelőttes jelképekkel. Nem óhajtom magam fölboncolgatni, amíg élek. Hadd maradjon az, ami vagyok, zárt, egész és titkos. Okozzon nekem ezután is ilyen érthetetlen gyötrelmeket és örömöket.” Milyen érdekes ez a kinyilatkoztatás pont attól az írónktól, aki nem félt pokolra szállni, és az egész világnak megmutatni mi rejtezik odalent! A lelki kitárulkozást rengeteg félelem és talán éppen ezért elutasítás övezi.

– Még mindig hajlamosak stigmatizálni azt, aki lelki segítséget kér, különösen az idősebb generáció tagjai – mondja a pszichológus. – A középkorúak és a fiatalok már sokkal inkább elfogadják, hogy az önismeretnek van létjogosultsága. Sajnos „a pszichológushoz a hülyék járnak” mondat még mindig el-elhangzik, pedig ennél semmi sem áll távolabb az igazságtól! A másik kedvencem, amikor azzal jönnek: „Ha beszélgetek róla, akkor majd elmúlik a baj? Visszajön a férjem, a feleségem, semmissé válik, hogy kirúgtak, vagy vissza tudom pörgetni az idő kerekét, és nem ülök be abba a kocsiba, ami szerencsétlenül járt? Ugyan már!” Mi nem a dolgokon, hanem a róluk való gondolkodáson tudunk változtatni. Mert ebben van döntési lehetőségünk, a történet újraírását nem kínálja fel semmilyen segítő. Edith Eva Eger, egyik kedvenc könyvem, A döntés írója mondja: „Nem tudod megváltoztatni, ami történt, amit tettél, vagy amit veled tettek. De dönthetsz, hogy most hogyan élsz.”