– Most mi lesz?

Kétségbeesetten néztek egymásra. Január végén Pest megye legkisebb települése határában állni a buszmegállóban, ahol éppen most olvasták le, hogy a legközelebbi busz holnap hajnalban érkezik…!

– Nincs mese, Panni, elindulunk gyalog.

– Jaj, ne – nyöszörgött a másik. – Felvettem ezt a csizmát, hogy Irén majd megcsodálja, de ott a kertben valami mintha roppant volna benne.

Néztek egymásra. Minden évben kijönnek volt kolléganőjükhöz, ha lehet, karácsony előtt, idén ünnepek utánra csúszott a látogatás. Irén már nyugdíjas, visszaköltözött a szülőfaluja szélére, még a busztól is jó darabot kell gyalogolni hozzá. Most, a buszmegálló közölte ítélet fényében a bájos kis ház, amit egész délután egymással versengve dicsértek, isten háta mögötti, kietlen vidéknek és hagymázas ötletnek tűnt.

– Nincs más hátra, Julcsi, stoppolni fogunk – mondta eltökélten Panni.

– Meg vagy őrülve? Két nő? Sötétben? Stoppal?! Gondolkodjunk tovább. Miért is nem hoztam el a telefonomat?

– És kit hívnál? A fiadat Frankfurtban, vagy a szomszédasszonyodat? Netán taxit? Ide? Hová is?

– Irént! És alhatnánk nála, illetve… – eszébe jutott a macska. Amire Panni allergiás. Szép dolog Iréntől, hogy a látogatás idejére Cincit a hálóba zárja. Hozzá meg másnap reggel érkezik a nagy nehezen odaimádkozott gázszerelő. Nem maradhatnak.

– Jó, ne húzzuk az időt. Kiállunk, stoppolunk, egyre ritkábban járnak már az autók is.

– Én félek. Annyi filmet láttam, amikben így fogott nőket a gyilkos. Jött, hogy segít, be az autóba, aztán megerőszakolta, megölte őket. Hiába vagyunk ketten, az ilyen elbánik velünk.

– Legalább ne mondd…! Nekem is ez jár az eszemben. Egész életemben ettől féltem. De nem maradhatunk, lassan fagy.

– De akkor állapodjunk meg egy jelben. Ha megáll valaki, és nem szimpatikus, bökjük meg a másikat.

– Kabáton keresztül nem érzem. Inkább mondjuk ki a másik nevét. Abból tudni fogjuk.