A napokban vitába keveredtem a tizenegy éves nagy(obb) lányommal, Johannával, hogy kinek mit szabad, és mit nem a családban. Ő úgy érezte, hogy nekem túl sok mindent szabad, neki meg túl keveset. Nem volt túlzottan heves a vita, ám ahhoz mégis elég indulatos, hogy a végén elhangozzon egy csúnya szó, amit a lányom mondott rám. Nem örülök az ilyennek. No, nem azért, mert esetleg sértene vagy bántana a dolog (valójában viccesnek találtam, de ezt nem szeretném, ha megtudná). Azért nem örültem, mert itt egyértelműen határátlépés történt, ami családunk ethoszába nem fér bele, és éreztem, hogy kénytelen leszek konfrontálódni vele. Ugyanis, ha nem teszem, akkor valami nagyon fontos dolgot mulasztanék el, ami pedig a státuszomból fakadó kötelességem. Ez pedig a nevelés. Egy olyan korban, amelyik nem szereti a tekintélyt, illetve csak annak a tekintélynek engedelmeskedik, amelyet szabadon választ, sok édesapának, köztünk nekem is, kényelmetlen az atyai tekintélyre támaszkodni. Mégsem lehet kikerülni. Ilyenkor mindig eszembe jut, hogy Konrad Lorenz, a modern etológia tudományának megalapítója milyen elhűlve szemlélte, hogy az 1960-as évek fiatalsága hogyan önt ki a saját fürdővizével együtt minden kulturális szabályozót, ami addig meghatározó volt, köztük a szülői tekintélyt is. Pedig, érvelt Lorenz és rajta kívül Arisztotelésztől kezdve Ferenc pápáig oly sokan mások, minden emberi közösségnek kell lennie egy vezetőjének, még az olyan természetes szerveződéseknek is, mint a család, vezető nélkül ugyanis nem tudnának fennmaradni. Az ember ebben a tekintetben nagyon hasonlóan viselkedik, mint a falkában élő állatok. Náluk, ha megürül a falkavezér posztja, azonnal belép a helyére egy másik egyed, a természet itt sem tolerálja a vákuumot. Ha tehát, mondta Lorenz, egyik szülő sem hajlandó felvállalni a falkavezér szerepét, akkor a hatalmi vákuum a gyereket fogja magába szippantani, aki kénytelen-kelletlen átveszi az irányítást a család felett: az ő igényei kerülnek az első helyre, az ő akarata fog érvényesülni. De ez csak látszólag jó neki, valójában rosszul érzi magát a falkavezérszerepben, ugyanis még vezetésre lenne szüksége, hogy valaki kijelölje a határokat, amelyeken belül biztonságosan mozoghat. Visszatérve a kiinduló konfliktushoz, ezért éreztem fontosnak megerősíteni a korábban kijelölt határokat csúnya beszéd tekintetében, és a nyomaték kedvéért megvontam Johannától egy kedvezményt. A kedvem ellenére történt, mert tudtam, hogy ezzel a döntéssel népszerűtlen leszek, és egy ideig szünetelni fog a nevetgélés, ami pedig annyira kedves nekem.