Dénes a negyvennegyedik születésnapjának reggelén negyed kilencig bírta ki, hogy ne menjen be a dolgozószobába, ne álljon meg az antik íróasztal előtt, ne vegye elő a tetején álló régi rézmozsárból a levélfiók kulcsát.
Tudta, mi lesz, az lesz, hogy ki fogja nyitni a fiókot, hiába tervezett csendes, magányos, nyugodt offline születésnapot, mégiscsak elő fogja venni az előző este gondosan elzárt telefont, nem fogja kibírni, hogy ne kapcsolja be, nem fogja kibírni, hogy ne nézze meg, ne nyissa meg, ne olvassa el Csilla idei üzenetét.
A válás óta, majdnem három éve, nem találkoztak, és egyáltalán nem is tartották a kapcsolatot, vagyis ő nem tartotta, de Csilla minden évben küldött neki három üzenetet, újévkor boldog új évet, névnapján boldog névnapot, és születésnapján boldog születésnapot kívánt neki, és ez még rendben is lett volna, de minden üzenet mellé írt még egy-egy mondatot, és mindig valami olyat, amit utána napokig, hónapokig, évekig nem tudott elfelejteni.
Már hajnalban ezzel ébredt, a legutóbbi mondat szövegével, „felesleges aggódnod értem, jól vagyok, az új párom mellett annyira biztonságban érzem magam, mint még soha, mint melletted soha!!!”. Ott feküdt nyitott szemmel a keményítőszagú sötétben, próbált másra gondolni, arra, hogy megérdemli a lustaságot, megérdemli a pihenést, direkt damaszt-, keményre vasalt ágyneműt húzott magának, és még külön felemelte a matracot és feszesre húzta a lepedőt, hogy meglegyen az a szép szállodaérzés, mintha nem itthon maradt volna, mintha elutazott volna valahova.
Három felkiáltójel, ez volt a leggyűlöletesebb az egészben, az a három átkozott felkiáltójel, annak idején a szerelmes üzenetek végére is mindig három felkiáltójelet tett, akkor kellett volna okosnak lennie, mindegy, kár a múlton rágódni.
Minden erejére szüksége volt, hogy végre másra tudjon gondolni, végül az segített, hogy elkezdte fejben olaszra fordítani a gondolatait, és attól eszébe jutott Mantova, az érzés, hogy milyen volt kijönni a hűvös múzeumból és megállni az őszi hirtelen melegtől áthevült főtéren, és hallgatni, ahogy egy utcazenész Monteverdit játszik, és tudni, hogy mindjárt leül majd valamelyik asztalhoz, és Negronit rendel.
