Nekem sosem volt hazárd fantáziám, gyerekként sem ragadott el a vad képzelet. Nem gyűjtöttem fejben úti élményeket, nem jártam kalózként óceánokat, sokkal jobban izgatott, ami körülöttem zajlott éppen. Egy falusi udvar is elég bonyolult volt, kusza és kezelhetetlen. Talán a paraszti vérem, a realitás utáni konok vágyam vakított meg most is, de jócskán lemaradva, tán hónapos késéssel folytam bele először egy beszélgetésbe, ami Hagudaduról szólt. És csak tátottam a számat, nem akartam elhinni, ami hallok.
Irigyeltem a feleségem, és a zsigerekig megértettem, hogy az anyák nemcsak az ösztöneiket kapják Istentől, de az empátiájukat, figyelmüket és képzeletüket is. Mással nem tudom magyarázni, hogyan jött rá Judit, hogy Hagudadu egy ábrándos, képzeletbeli barát. Néha macskatestű, máskor olyan, mint egy kismadár, a verébnél nagyobb, a harkálynál kisebb. Hagudadu bohém és akaratos, nincs mindig ott, ahol Hanna, gyakran keresni kell, hívni, elszökik és kimaradozik, néha órákra is eltűnik. A lányunk olyankor epedve várja, hívogatjuk. Hagudadu varázsvilágához apának kisegítő képzéseket kellett kapnia, és csak a lányok által gyakran emlegetett butasága mentette meg a komolyabb számonkéréstől.