Kris Kelvinnel egyszerre indulunk el a Prométheusz fedélzetén a másik világba, másik bolygóra, egy teljesen más civilizációba, hátrahagyva az ismert terepet. Ekkor még nem tudjuk, mi vár ránk a Solarison, a bolygó felszíne egyetlen hatalmas „óceán”, amely élet, sőt rendkívüli, különös intelligencia jeleit mutatja, és bár évszázadok óta kutatják, nem tudnak kapcsolatba lépni vele – eddig mindennemű kommunikáció kudarcba fulladt. Már az elején szembesülünk a nemtudással: végre földön túli életet talált az emberiség, ám nem tud mit kezdeni vele. Egyszerűen nem úgy reagál, ahogy a tudósok elvárják tőle. Ez a nemtudás a Solaris központja. Mi történne, ha valóban találkoznánk másfajta élettel, civilizációval, különösen akkor, ha az magasabb rendű, mint a miénk? Elfogadjuk-e értelmes teremtménynek? Vagy csak akkor, ha megfelel a tudatunkban oly mélyen gyökerező, emberi formára felhúzott elképzelésnek? És megpróbáljuk-e életjelenségeit a magunk képére és hasonlatosságára alakítva magyarázni? Kapcsolatot keresünk, vagy csak a Földet akarjuk kiterjeszteni a mindenség határáig? Milyen a gondolkodó óceán, és milyenek vagyunk mi, emberek?
A legtisztább ember életében is van olyan személy, aki elől – ha szembejönne vele az utcán – legszívesebben elbújna. Mit reagálnánk, ha ez az ember megjelenne a szobánkban, és nem tudnánk elküldeni? A Solaris óceánja a lelkiismeret tükrét mutatja fel: sci-fibe oltott lélektan, érzelmi mélységekbe merülő tengeralattjáró.
Tovább olvasnál?
Ha érdekel a cikk folytatása, fizess elő csak
500 forintért, vagy regisztrálj, és 1 héten keresztül minden előfizetői tartalmat megnézhetsz.