Az imént rövid, de annál harsányabb dudaszó hallatszott fel az utcáról. Nem is dudaszó, inkább valami ósdi dallamkürt lehet, gondoltam, úgy szól, mint a régvolt postakocsisok kürtje szólhatott. Kinéztem, nem láttam semmit. Tessék, most megint megszólalt, de hosszabban. Miért, miért nem, én rögtön arra gondoltam, hogy valahol itt az utcában most állt le egy öreg fekete Cadillac, tudják, az a külső fellépős, vagy egy még öregebb Benz vagy talán egy megkímélt Ford a húszas évekből. Leállt, és az úrvezető most türelmetlenül nyomja a dudát, mert a hátsó ülés tele van frissen vágott rózsával, és azt ő mind oda akarja szórni a kedvese lába elé. Aki nem jön. A duda újra szól, aztán elhallgat, én meg visszatérek a józan gondolatokhoz. Hogy miért fantáziáltam ilyesmit, abban talán része van a plusz két fokban didergő, ám ragyogó hétvégi napsütéses januári délelőttnek, s a ténynek, hogy farsang van, s rövidülnek a sötét napok. És egyáltalán. Miért nem gondolhat az ember bármire.

Szeretek két példázatot. Vagy mondjuk tanítást. Keletről való mind a kettő. Az egyiket egy néprajzi kisfilmben láttam. S hogy már továbbadtam, az szinte biztos. A filmben egy ráncos mongol öregasszony beszél az unokájához. A születés csodáját magyarázza.

– Fogj az ujjaid közé egy tűt. Tartsd a hegyével fölfelé. A másik kezedből önts rizst a tűre. Ne hagyd abba, csak öntsd, öntsd a hófehér rizst a tű hegyére. S ha egyszer egy rizsszem megáll a tű hegyén – na, ekkora csoda, ha egy ember megszületik erre a világra.

Ha nem csak elgondolom, de ki is próbálom – megtettem –, öntöm a kiló rizsemet a tű hegyére… hát libabőrös lesz a karom, s ujjongó, felfoghatatlan csodát érzek legbelül, míg várom azt az egyetlen megakadó szemet. S hogy nem jön, a magam négy rizsszemére gondolok… S tovább, a négy rizsszem hét rizsszemére.  Kinézek gyorsan, lent a járdán egy kiskölyök teker a biciklijén, mögötte a kisebbik a lábhajtós motorján. Rizsszemek a tű hegyén… Ó, egek.