Jó napot kívánok, köszönöm, hogy pandémia idején az otthonában fogad!

Szervusz! Elmész te a fenébe! Ugye nem akarsz magázni? Tessék, itt a kézfertőtlenítő, nem tudni, ki után léptél a liftbe – fogad nevetve, majd invitál: – Gyere, bent tágasabb, itt szoktam táncolni.

Táncolni?

Persze! Torna és egyéb karcsúsító módszerek helyett. Az én mozgásformám, a tánc karbantart. Már amennyire engem lehet… – mondja, dúdolni kezd, fölpattan a fotelből, és táncol perceken át. – Próbáld ki, remekül átmozgat.

Azt gondoltam, aki ilyen fitt, az edz, esetleg gyógytornára jár.

Dehogy! Persze biztos nem ártana. Egyszer kínzott a lábam, és elmentem Barna Judithoz, aki egy édes orvosnő. Kérte, mutassam meg, hol fáj, mire én föltettem a szék támlájára a sarkamat, és rámutattam a lábfejemre. Hát elképedt. Odafordult a nővérhez, és azt kérdezte: Látja ezt? Neki fáj a lába?! Jó, hogy ki nem dobott.

De Pásztor Erzsi, azt hiszem, ilyenkor visszamászna az ablakon.

Tévedsz! Soha! Nagy a szám, kimondom, amit gondolok, de az más. Bennem gyerekkorom óta van egyfajta szorongás. Sehova nem másznék vissza. Éveken át mellőztek, de szerepet sem kértem soha. Nem voltam az a csörömpölős, nem jártam társaságba, pedig kellett volna. Ezt a maiak már nagyon tudják. Én csupán készenlétben álltam és vártam a soromra.

Egy életen át?

Igen. Mert hittem, tudtam, majd jön valami jó. És épp ezért az egész életem egy sztori. Az önálló estemen – amikor Pásztor Erzsi beszél Pásztor Erzsiről – beleszőttem mindent az én kegyetlen pályámról. Emlegetek pályatársakat – élőket név nélkül, holtakat névvel –, és a közönség végigneveti a tragédiáimat. Azokat az eseményeket, bánatokat, amelyeket úgy éltem túl, hogy kizokogtam magamból. A néző röhög, mert az emberek szeretik, ha a tragédiák nem velük, hanem mással történnek.